"Beállítjuk Kennedy és Lincoln mellé" - Gus Van Sant filmrendező

  • Kriston László
  • 2009. március 5.

Film

Új filmje, a San Franciscó-i politikus és melegjogi aktivista működéséről szóló Milk nyolc Oscar-jelölést szerzett; a főszereplő, Sean Penn és a forgatókönyv meg is kapta a díjat. Az Otthonom, Idaho, a Gerry, az Elefánt, a Good Will Hunting, a Majd' megdöglik érte, a Drugstore Cowboy vagy a Néha a csajok is úgy vannak vele 56 éves rendezőjével Cannes-ban és a Berlinalén is beszéltünk. Kriston László

Új filmje, a San Franciscó-i politikus és melegjogi aktivista működéséről szóló Milk nyolc Oscar-jelölést szerzett; a főszereplő, Sean Penn és a forgatókönyv meg is kapta a díjat. Az Otthonom, Idaho, a Gerry, az Elefánt, a Good Will Hunting, a Majd' megdöglik érte, a Drugstore Cowboy vagy a Néha a csajok is úgy vannak vele 56 éves rendezőjével Cannes-ban és a Berlinalén is beszéltünk.

*

Magyar Narancs: Amikor Harvey Milk szerepére Sean Pennt választottad, számított, hogy politikailag aktív színész?

Gus Van Sant: Kétségtelenül úgy tekintettünk rá, mint politikai szószólóra, aki kiáll mások elé és vállalja a nézeteit. Vagyis a szerepnek ezt részét legalább könnyen ki tudja domborítani.

MN: Harvey Milk nálatok abszolút pozitív hős. Nem egyoldalú ez a portré?

GVS: Két dolgot csinálhattunk: vagy elmeséljük az egész életét és szelektálunk az eseményekből, vagy kiválasztjuk azt az életszakaszt, amit a legfontosabbnak tartunk, és azt egy az egyben feltárjuk. Úgy döntöttünk, Milk San Franciscó-i periódusára koncentrálunk, tehát a politikáján keresztül közelítjük meg az alakját, kihagyva az olyan dolgokat, mint a részvétele a 70-es évek underground mozgalmaiban. Életének utolsó szakaszában csak a politika mozgatta, a kapcsolatait is bizonyos mértékig beáldozta miatta. Következésképp itt kevesebb a lehetőség emberi gyarlóságainak megragadására. Azzal döntünk a leghúzósabb változat mellett, ha a szokványos politikai hős fejlődési ívét alkalmazzuk egy meleg férfira. Abban az országban, ahol olyan figurákról szoktak így mesélni, mint Kennedy vagy Lincoln, most beállítjuk melléjük Harvey Milket.

MN: Egyetértesz Milk buzdításával, miszerint minden meleg vállalja fel nyíltan a másságát?

GVS: Igen: láthatóvá válni és jelen lenni a társadalomban, mint meleg individuum - ide kell eljutni. A politikai részvétel szerintem mindig a személyesből fakad. Különösen akkor, ha a szóban forgó kérdés olyan intim valami, mint az egyén szexualitása, a személyes igényei, érzései. Soha nem tartottam magam a melegjogi mozgalom letéteményesének. A részvételem inkább afféle puhatolózás volt, és többnyire abban merült ki, hogy a filmjeimet olykor politikai jellegűnek állították be, pusztán azért, mert ha két férfi szeret egymásba, az önmagában politikai színezetű ügy. De sosem álltam a politikai mozgások kellős közepébe. Egy esetet leszámítva: 1980-ban ott feszítettem a tüntetők között, akik William Friedkin Portyán című thrillerje ellen masíroztak, ami a bőrszerkós melegklubok szado-mazo világába vezet. Anélkül tettem ezt, hogy láttam volna a filmet. Azt hittem, igazuk van, de miután megnéztem, már nem voltam biztos benne.

MN: A tizenharmadik játékfilmed visszatérés a klasszikus, lineáris történetmeséléshez a "Tarr Bélá-s" formai és narratív kísérletek után. Eztán könnyebben befogadható mozik készítésére törekedsz?

GVS: A munkáim eléggé változatosak a befogadhatóság szempontjából. Némelyik, mint Az utolsó napok vagy az Elefánt, igencsak fárasztó lehet bizonyos nézőknek. De nem hinném, hogy tendenciózusan haladnék egyik vagy másik irányba. A Majd megdöglik érte olyan stúdiófilm akart lenni, ami teljesen úgy fest, mint egy indie film, beleértve Nicole Kidmant is egy olyan szerepben, amiről közel sem egyértelmű, hogy neki való. A Good Will Huntingot azért forgattam, mert korábban nem volt olyan hősöm, akinek mintegy nincs sötét oldala. Azt hiszem, az is közrejátszott választásomban, hogy a politikai klíma Clintonnal elmozdult, hiszen olyan figurákat tartott nagyra, mint William Burroughs vagy Allen Ginsberg, és mi tagadás, meguntam, hogy én vagyok Mr. Bohém. Megpróbáltam egy konzervatívabb filmmel előállni, ami kicsit Hal Ashby irányába lép vissza, a 70-es évek mozijához. Bush alatt úgy láttam, viszsza kell mennem a független filmes térfélre. Az Elefánt mintha egy költemény lenne a középiskolákról és a diákjaikról. Absztrakt mű, legalábbis a szándékait illetően.

MN: A 70-es évek végén érkeztél Los Angelesbe, a Hollywood Boulevard lepattantabb részén összehaverkodtál a meleg prostikkal és a hozzájuk hasonló "deviáns" csavargókkal. A kívülállók a Milkben is megtalálhatók, Harvey fényképészboltja tele kallódó kölykökkel.

GVS: Érdekeltek ezek az emberek. Többnyire azok a figurák, akikre nem figyel oda a média. Már az első filmemmel, a Mala Noche-val (1984) beléptem ebbe a zónába. A Drugstore Cowboyban is gyógyszertárakat rabló drogfüggőkről van szó. Az Otthonom, Idahóban pedig meleg prostikról. Nem hiszem, hogy a témaválasztás intellektuális mérlegelés eredménye lett volna. Nem egy előzetesen meghatározott idea motivált. Egyszerűen azon kaptam magam, hogy a figuráim rendszerint antihősök. Mert nincsenek többé hősök. Engem is világéletemben kívülállónak tartottak. Ahogy jobban kiismertem magam az outsiderek világában, könnyebben tudtam történeteket mesélni ebben a keresztmetszetben. Régen a Hollywood Boulevardon találtam meg őket, aztán Portlandben, ahol élek. A hajléktalan srácok Portlandben a Pioneer Courthouse Square-re járnak enni. Az Otthonom, Idaho alapjában véve róluk szólt. Eredetileg a gazdagokról kezdtem írni forgatókönyveket, arról a tehetős, vagyonos osztályról, amelybe én is tartoztam. A hatvanas években nőttem fel. Akkoriban mindenki kipróbált valamilyen drogot. Ugyanazok az anyagok álltak a rendelkezésünkre, mint a szüleinknek a 30-as években. Tudom róluk, hogy ismerték a marihuánát, és volt heroinjuk. Apám például morfiumfüggő lett. Nekünk tök normális volt, hogy az átlagos kölykök éppúgy szívnak meg LSD-znek, mint a zenészek. A szüleim viszont meg voltak győződve róla, hogy elment az eszünk. Aztán jött Vietnam, és úgy tűnt, a világ maga is megőrül. Ma már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy ezzel foglalkozzunk, még ha sokan meg is futamodtak e kérdés elől a mi generációnkban.

MN: Mikor találkoztál Tarr műveivel?

GVS: Csak a 90-es évek második felében. Budapesten sosem jártam. A Sátántangó volt az első Tarr-film, amit láttam. Korábban már olvastam róla. Elképedtem. Itt van valami, ami tényleg a való életet tükrözi, és nem azt a konvenciót, amit D. W. Griffith óta megszoktunk, hogy mindenféle beállításokból építjük fel a jelenetet. Ekkor töprengtem el először azon, hogy valami hasonlóval próbálkozzam. Ahogy Béla dolgozik az idővel, attól egyenes út vezet az Elefánthoz. A Gerryt úgy forgattuk a sivatagban, hogy nem volt forgatókönyvünk, és Béla filmjei jártak a fejünkben. Tudtuk a sztorit, de a jeleneteket menet közben találtuk ki. Néhány hetet adtunk maguknak, hogy a helyszínen kidolgozzuk. Engem mindig nagyon izgat a korlátok ledöntése, hogy milyen messzire lehet elmenni.

MN: A melegtémák végigvonulnak életműveden. Mennyire okozott nehézséget a kifejezésük?

GVS: Ez szexuális orientáció kérdése. Érdekel a tiniszex. A Mala Noche egy élelmiszerüzletben dolgozó fickó története, aki belezúg egy fiatalabb bevándorló srácba. A saját pénzemből készítettem a filmet (20 ezer dollárból - K. L.), ezért nem kellett senkivel megküzdenem a tartalmáért. A Paranoid Parkban is volt egy melegaspektus, leforgattunk egy ilyen jelenetet, de végül nem került bele a filmbe, mert egyes szereplők ellenálltak. Az Elefántnál azt hitték a nézők, hogy két meleg gyilkost látnak, mert a zuhany alatt megcsókolják egymást. Holott csak úgy éreztem, ha két srác, aki állandóan együtt teng-leng, és elindul utolsó küldetésére, a halál torkában ezt tennék. A Párizs, szeretlek!-ben teljesen szabad kezet kaptam, senki nem szólt meg érte, hogy két srác vonzalmáról beszélek. Az Otthonom, Idahóban ugye egyenesen a történet középpontjában áll a homoerotika. A sztori eredetileg két hetero srácról szólt volna, akik halálra unják magukat, és jobb híján hemperegnek itt-ott. De River Phoenix azt akarta, hogy az általa játszott fickó hangsúlyosan meleg legyen. Azon a véleményen volt, ha ez a srác férfiakkal hál, akkor melegnek kell lennie, míg az én koncepcióm az volt, hogy ez csak a munkája.

MN: Amikor egyszer meghívtalak egy magyarországi filmfesztiválra, éppen az ittas vezetésért rád rótt közmunkabüntetés miatt kellett számolnod a napokat, hogy mennyit lehetsz távol Portlandtől. Napi kapcsolatod van filmjeid hőseivel, a tizenéves korosztállyal? Mennyire élsz vad életet Portlandben?

GVS: Vad életet? Az Otthonom, Idaho idején mindenki ott lófrált a házamban, vérbeli parti-hely volt, több generáció is meghúzta magát. De a vendégek állandóan rajcsúroztak, ezért mindig el kellett mennem otthonról, ha a munkámra akartam koncentrálni. A társaságom ma csöndesebb. Ott van az asszisztensem, Kari, meg az előző asszisztensem, Scott. Chris Doyle operatőr is beleillik ebbe a bagázsba. Időnként elég vadakká válunk. Amikor lemeszeltek ittas vezetésért, az csupán az volt, hogy egy bárból mentünk haza, és nem tudtam kezelni a szitut. Általában képes vagyok rá.

Neked ajánljuk