"Betapasztották a fülüket" - Paul Rusesabagina

  • Takács Krisztina
  • 2005. szeptember 29.

Film

A népirtás idején, 1994 tavaszán a belga Sabena légitársaság tulajdonában álló szálloda, a Hotel des Mille Collines alkalmazottja. Õ maga hutu származású, felesége, Tatiana tuszi. Négy gyerekük is tuszinak számított, ami akkoriban halálos ítélettel ért fel. Eleinte csak a családtagoknak, szomszédoknak és barátoknak adott helyet a hotelben, majd később minden rászorulónak. Tusziknak és az öldöklést ellenző hutuknak egyaránt. A szálló végül több mint 1200 embert mentett meg a biztos haláltól. Ma Belgiumban él, taxivállalatot üzemeltet. Róla szól a Hotel Ruanda.

A népirtás idején, 1994 tavaszán a belga Sabena légitársaság tulajdonában álló szálloda, a Hotel des Mille Collines alkalmazottja. Õ maga hutu származású, felesége, Tatiana tuszi. Négy gyerekük is tuszinak számított, ami akkoriban halálos ítélettel ért fel. Eleinte csak a családtagoknak, szomszédoknak és barátoknak adott helyet a hotelben, majd később minden rászorulónak. Tusziknak és az öldöklést ellenző hutuknak egyaránt. A szálló végül több mint 1200 embert mentett meg a biztos haláltól. Ma Belgiumban él, taxivállalatot üzemeltet. Róla szól a Hotel Ruanda.

*

Magyar Narancs: Mennyi ideig voltak a szállóban az emberek?

Paul Rusesabagina: A tömegmészárlás 1994 áprilisában kezdődött, onnantól egészen június 18-ig. Az utolsó menekülteket akkor evakuálták a hotelből. Utána csak a beosztottaim és én maradtunk.

MN: Mi jelentette a legnagyobb gondot a menekültek ellátásában? A fizikai igények kielégítése vagy a lelki teher csökkentése?

PR: Az élelem beszerzése sem volt egyszerű, de korántsem volt olyan nehéz, mint a lelki krízis kezelése. A Mille Collinesban rettegő tuszik és mérsékelt hutuk kerestek menedéket. Értelmiségiek, üzletemberek, orvosok, ismert politikusok, volt miniszterek és sok egyszerű ember is. Végül, miután a tuszik benyomultak Kigaliba, hutu milicisták is érkeztek. És mindenki ott akart maradni: a megfélemlítettek és a megfélemlítők. A pszichés nyomás csökkentése volt a legnagyobb kihívás. A legnagyobb titok, hogy az ember képes legyen meghallgatni mindenkit és odafigyelni mindenkire, egy a lényeg: a figyelem.

MN: Most Belgiumban él, de gyakran visszatér Ruandába. A filmet ott már hónapokkal ezelőtt bemutatták. Hogy fogadták?

PR: A hutu szélsőségesek szerint a film a tusziknak készült, mert csak arról szól, hogy milyen jók a tuszik, és milyen gonoszak a hutuk. A tuszi szélsőségesek meg azt mondják, hogy a film a hutuknak készült, mert nem mutatja be eléggé a genocídium borzalmait. Ám szerencsére találkoztam olyanokkal is, akik elégedettek a filmmel, mert szerintük sikerült bemutatni, hogy nem minden hutu gyilkos, még ha sok tuszi így gondolja is. Hiszen valóban nem az összes hutu vett részt a gyilkolásban. Ennek a belátása lehetne az alapja a két tábor közti békülési folyamatnak.

MN: A ruandai eseményekről szóló emberi jogi jelentésekből az derül ki, hogy a népirtás logisztikáját - részben legalábbis - a hűtlenül kezelt nemzetközi pénzsegélyekből finanszírozták. A hutu kormányhivatalnokok több millió dollárt költöttek például bozótvágó késekre és fejszékre, amikkel később a tuszi áldozatokat gyilkolták le.

PR: Ez így igaz. Rengeteg pénzt sikkasztottak el a népirtás előtt, de utána is. 1994-ben, a genocídium után a nemzetközi közösség 1,2 milliárd dollárnyi segélyt adott az újrakezdéshez, és ezt a pénzt sem költötték el okosan. A pénzek nem megfelelő kezelése mára már olyan Ruandában, mint a járvány.

MN: Belgiumban sok ruandai bevándorló lesújtó véleménnyel van Romeo Dallaire tábornokról, aki a vérengzések idején az UNAMIR (az ENSZ ruandai békefenntartó miszsziója, United Nations Assistance Mission for Rwanda) parancsnoka volt (a filmben Nick Nolte alakítja). Ön osztozik ezekben a kritikákban?

PR: Az ellenszenvet sokakban az váltotta ki, hogy a parancsnok nem maradt pártatlan, nyíltan az ellenállók oldalára állt. Másfelől volt 2500 katonája. Az ő feladatuk nem az lett volna, hogy megfigyelőként viselkedjenek, hanem megállítani a mészárlást. Amikor Dallaire-nek szembesülnie kellett azzal a ténynyel, hogy ő és a katonái nem képesek a feladatnak eleget tenni, le kellett volna mondania. Ehelyett azonban továbbra is az országban maradt, ami kívülről úgy festhetett, hogy az ENSZ békefenntartói nem csupán jelen vannak, de urai is a helyzetnek.

MN: Az ENSZ másik, Ruanda miatt sokat vitatott figurája Kofi Annan, az ENSZ jelenlegi főtitkára, aki akkor a békefenntartók irányítója volt. Azt tudjuk, hogy Dallaire 1994. január 11-én faxon informálta az ENSZ-t a készülő népirtásról. Annan tehát tudott a genocídium előkészületeiről, mégsem tett semmit. Az ENSZ 1996-ban elismerte, hogy a Biztonsági Tanácstól visszatartottak bizonyos információkat. Amikor Dallaire tanúskodni akart a népirtást vizsgáló belga bizottság előtt, Annan nem adott rá engedélyt, mivel szerinte a tanúvallomás nem szolgálná a nemzetközi szervezet érdekeit.

PR: Azt hiszem, Kofi Annannak nagyon nagy a felelőssége. Ugyan Jacques Roger Booh-Booh volt Dallaire felettese (mint az ENSZ Ruandáért felelős különmegbízottja; Annan, Booh-Booh és Iqbal Riza, Annan helyettese alkották azt a "triumvirátust", amelynek döntő szava volt a Ruandával kapcsolatos ENSZ-lépések ügyében - a szerk.), de a gyakorlatban Dallaire szinte sohasem érintkezett Booh-Booh-val. 't megkerülve Kofi Annannal állt összeköttetésben. A hivatalos eljárás az lett volna, hogy Booh-Booh adja tovább Annannak Dallaire jelentését. Azt szinte biztosan lehet tudni, hogy Annan soha nem kapta meg ezt a faxot Booh-Booh-tól. Azt viszont már szinte képtelenség kideríteni, hogy Booh-Booh miért nem adta oda Annannak a faxot, hogy tulajdonképpen ki látta a parancsnok jelentését és hogy ki adott utasítást a békefenntartók passzív magatartására. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Dallaire-nek voltak felettesei Kigaliban is, de egy idő múlva a tábornok már nem tájékoztatta őket. Kofi Annannak viszont tudnia kellett, hogy Dallaire-nek nem volt elegendő katonája, és azt is, hogy a tábornok már nem is tartja a kapcsolatot az ENSZ kigali kirendeltjeivel. Sok minden zavaros még ebben a történetben.

MN: Ön hogyan gondol az ENSZ-re?

PR: A tuszi felkelő hadsereg 1993 elején nagy offenzívát indított a kormány ellen, s az általuk elfoglalt területekről másfél millió ember menekült el. Ezek az emberek teljesen reményvesztettek voltak, nem maradt semmijük. Az év augusztusában az arushai békeszerződés (ezt nemzetközi közvetítéssel írták alá a tuszi lázadók és a hutu többségű ruandai kormány - a szerk.) aláírásának és az ENSZ-békefenntartók bevonulásának hatására a lakosság nagyobbik része úgy döntött, viszszatér otthonába. Nem is annyira a megállapodás volt a fontos, hiszen az emberek már a szerződés megkötése előtt megkezdték a visszaköltözést. Az ENSZ-katonák inkább az élet normalizalódására jelentettek garanciát - az ENSZ ekkor minden oldalon nagy tekintéllyel bírt Ruandában. Akkor még senki sem mert volna kezet emelni egy másik emberre az ENSZ-katonák jelenlétében. A vérengzések kezdetekor sokan próbáltak menedéket keresni a templomokban, az iskolákban, még akkor is az ENSZ védelmében bízva. Az viszont egyszer csak úgy döntött, kivonja csapatait Ruandából, amivel több millió embert hagyott magára. Becsukták a szemüket, betapasztották a fülüket. Mi másnak lehet ezek után nevezni az ENSZ-t, ha nem csődnek?

MN: Mikor hagyta el Ruandát?

PR: A népirtás után másfél évvel költöztem Belgiumba. Miért vártam? Mert tudtam, hogy nincs mit szégyenkeznem, nem ártottam senkinek. Később azonban több halálos fenyegetést kaptam, és elhatároztam, hogy nem maradok tovább. Egy belga tulajdonban lévő cégnél dolgoztam, sok belgát ismertem a munkám révén. Ruanda történelmi múltjában is Belgiumhoz kötődik, hiszen sokáig belga protektorátus alá tartozott. Ezért nekünk sokkal könnyebb a belga kultúrához szoknunk, mint bármelyik más európai országéhoz.

MN: Alapítványt hozott létre a ruandai áldozatok támogatására.

PR: A népirtás miatt félmillió gyerek maradt árván vagy szakadt el a szüleitől, több ezer asszony vált özveggyé. Sok nőt megerőszakoltak, akik HIV-vírussal fertőződtek meg. Az alapítvány nekik nyújt segítséget. Orvosi ellátásra, lelki gondozásra, iskolázásra és képzésre van szükségük. Eddig a ruandai állam adott támogatást abból az alapból, amit a genocídium áldozatainak megsegítésére hoztak létre. Ám mostanra elfogyott ez a pénz, és az érintetteknek maguknak kellene megoldani a problémaikat. Ez jószerivel lehetetlen. Szükség van valakire, aki vállalni tudja az áldozatok segélyezését.

Neked ajánljuk