Az apám nevében forgatókönyvírója, az Õt is anya szülte rendezője az északír konfliktus szemtanújaként vált politikai filmessé. Az 1994-es ruandai etnikai tisztogatást felelevenítő művéről a szarajevói filmfesztiválon beszéltünk.
*
Magyar Narancs: Igaz, hogy eredetileg Denzel Washington és Hale Berry játszotta volna a főszerepeket?
Terry George: A hollywoodi stúdió efelé hajlott. Denzel kiváló színész. De minden filmjében Denzel marad. Ahogy Tom Cruise is Tom Cruise.
MN: Végül brit-olasz-dél-afrikai koprodukcióban készült el a film. Hogyan győzte meg a finanszírozókat?
TG: Nem volt nehéz dolgom. A Hotel Ruanda egy remek szereplőgárda és egy erőteljes sztori ötvözetét kínálta, amiben egyaránt van szerelem és bátorság. Thrillerről lévén szó, tudtam, hogy a film nem csupán politikai üzenettel szolgál a tömegmészárlásról, hanem megáll a lábán, mint "entertainment". Olyanokhoz akartam szólni, akik nem azért ülnek be a moziba, hogy emberek pusztításáról okítsák őket, hanem akik a filmet látva elgondolkodnak a történteken.
MN: A sztori emberi oldala mindig előbbre való a politikai tartalomnál?
TG: Emberi drámába kell csomagolni a politikai üzenetet. Mindig ezt vallottam, mert a lehető legszélesebb közönség megérintésére törekszem. A nem fikciós alkotások ereje abban rejlik, hogy egy megtörtént esemény kellős közepébe tudják vinni a nézőt, és azt a szereplő(k) szemén keresztül láttatni. Kell valaki, akivel együttérez a közönség, és szorít érte. Paul Rusesabagina ilyen.
MN: Mi tesz egy filmet politikai alkotássá?
TG: A sztori moralitása. Hogyan világítasz rá a politikai manipulációkra, hogyan mutatod meg a politikai erők dinamikáját? A bánatra és dühre építesz, s némileg a szégyen érzetére is. Hogy a néző feltegye a végén a kérdést: hogyan történhetett ez meg?
MN: A forgatókönyv írásakor milyen kutatásokra támaszkodott?
TG: Voltam Ruandában, beszéltem azokkal, akik a hotelben vészelték át a mészárlást. Nem kerestem fel viszont egyetlen ENSZ-tisztségviselőt sem. Majdnem mindent úgy ábrázoltam, ahogy megtörtént. Nem kellett hozzátennem semmit, viszont éreztetnem kellett a közönséggel, milyen mértékű a pusztítás: Paul élelmiszerért megy a kisbusszal, és a ködben buckák nehezítik az útját. Ekkor eszmél rá, hogy holttestek százain hajt át - valójában ez a jelenet is megtörtént, csak már azután, hogy elhagyták a hotelt.
MN: A bárban nem lehet megkülönböztetni, ki a hutu és ki a tuszi.
TG: A határozott megkülönböztetésnek évszázadokkal ezelőtt lehetett volna alapja, amikor törzsi létformában éltek. A belga gyarmatosítók annak idején még fiziognómiai különbségekről beszéltek: világosabb bőrszín, másfajta arcberendezés. Csakhogy jó ideje gyakorivá váltak a vegyes házasságok, és a bőrszíne révén egy hutu könnyen tuszinak adhatja ki magát, az elszegényedett tuszi pedig hutuvá válhat. Paul felesége például tuszi, de külsőre akárki hutunak nézhette. Emiatt sikerült megmenekülnie jó néhányszor! A megkülönböztetés alapja végül a személyi igazolvány maradt, amibe bepecsételték, hogy az illető hutu vagy tuszi. Szélsőséges politikai erők manipulációja volt a szisztematikus népirtás, a nép megosztásával és az ellenségkép sulykolásával próbálták megőrizni hatalmukat. Évszázadokon keresztül ugyanez ment végbe Észak-Írországban. Vagy néhány éve itt, a volt Jugoszláviában.
MN: Az uszításra használt ruandai rádió elgondolkodtat a média felelősségéről.
TG: A rádiót azok hallgatták, akiknek nem volt pénzük napilapot venni. Az egyszerű, többnyire kétkezi munkát végző emberek. És onnan, a kormány és az értelmiségiek szócsövéből azt hallották, hogy kötelességed kinyírnod a szomszédodat. A holokauszt is így kezdődött: demonizáld a zsidó kisebbséget, kiáltsd azt, hogy tolvajok, hogy "kifosztották a nemzetünket". Az a ruandai rádió tulajonképpen a legalapvetőbb göbbelsi formulákat használta. Mi történt volna, ha Kennedy meggyilkolásakor a politikusok azt mondják a rádióban: színes bőrű gyilkos végzett az elnökkel, a niggerek összeesküdtek ellenünk, hogy átvegyék a hatalmat? Az amerikaiak azonnal kiirtották volna a feketéket. A déli államokban minden bizonnyal lincselések sorozata vette volna kezdetét, és az egész odáig fajul, mint ami Ruandában történt.
MN: Tettek valamit a kiegyezésért?
TG: A ma hatalmon lévő tuszi elit tulajdonképpen egy hutu többségű lakosságot irányít, akik így egyáltalán nincsenek képviselve az ország vezetésében. Eltörölték a kettős személyi igazolvány rendszerét, sőt a tuszi és hutu szó nyilvános használatát! Nem vagyok biztos abban, hogy ez a legjobb módja a sebek begyógyításának. Az instabilitás összes eleme továbbra is jelen van.
MN: A film kedvezőtlen színben tünteti fel az Egyesült Államokat és az ENSZ-t, amiért egyáltalán nem avatkoztak be. Milyen reakciókat kapott erre?
TG: Amerikában nagy mea culpa volt. Clinton - akinek évekig rajongója voltam, mert sikerrel végigvitte az északír békefolyamatot - elrepült Ruandába, és bocsánatot kért az ország lakosságától. Clinton tanácsadója, de maga Clinton is azt mondta, nem voltak teljesen képben afelől, mi megy végbe Ruandában. Szerintem hazudtak. Való igaz, az események gyorsan történtek, de kétlem, hogy nem volt fogalmuk arról, mi zajlik Ruandában. Elemzések szerint a hutu milícia megosztott volt, nem mindenki akart öldöklést. A helyi rendőrség és a francia-belga-olasz tagokból álló ENSZ-erők megakadályozhatták volna a vérengzést. Paul Rusesabagina és az őt alakító Don Cheadle néhány amerikai kongresszusi képviselő társaságában nemrég Szudánban járt a filmmel, menekülttáborokat is meglátogattak. Paul szerint Ruanda most itt ismétlődik meg. El vagyok keseredve: hiába hatott sokakra a filmem, mégsem képes mobilizálni az erőket a szudáni konfliktus megfékezésére. Az ENSZ csak annyit állapított meg, hogy megsértik az emberi jogokat.
