Hangulatos kis múzeumocska, benne bábok, élre vasalt SS-egyenruhában. Szadomazo kínzókamra. Ilyesmi. Meg ún. emberek. Mutogatják, mijük van: egzotikus állatfejek, gonddal ápolt náci relikviák, gusztusos ketrecek, makulátlan tisztaságú kínzóeszközök. Van, aki csak úgy ellövöldözget, majd eszmét cserél hajmeresztő rasszista nézeteket valló hasonszőrűekkel (ne legyenek kétségeink, hogy kikről van szó, amikor a sötét arabok és a szintén sötét hunok egy mondaton belül említtetnek). Van, aki vidáman borozgat a nászajándékba kapott Hitler-portré alatt. Időnként bőrnadrágosok fújják a rezet, umpappa, umpappa. Zavart tekintetű háziasszony játék babákat becézget. Egy felettébb szőrös, lekötözött úr heréjét disztingvált modorú domina huzigálja ravasz célszerszámokkal. Egy szál bőrszíjba öltözött középkorú hölgy várja kissé börtönviselt ütlegelőjét. És belemondja a kamerába, hogy mi a jó neki ebben, s hogy ki ő (egy vallásos segélyszervezet önkéntese), amikor éppen nem korbácsoltatja magát. A pincében. Odalent. Belemondják a többiek is a kamerába. Hogy ők szeretik eztet. A korbácsot, a kígyót, a Führert meg a jó fröccsöt.
Frontálisan beállított, gondosan komponált, a környezetet a benne megjelenő emberrel azonos fontossággal bemutató, általában mozdulatlan képekben bontakozik ki a mindennapi őrület. Ulrich Seidl korunk egyik legjelentősebb filmrendezője kéjjel viszi be a gyomrost önelégült honfitársainak: nesztek, ez van, ilyenek vagytok, amikor nem játsszátok a kifinomult európait. És kéjjel viszi be a gyomrost az általában vett nézőnek is: embert próbáló feladat végignézni a pedáns részletességgel bemutatott testi és lelki perverziókat, és közben arra gondolni, hogy talán itt a szomszédban is… ki tudja?
Ám a nézőit sokkoló, de rendre katartikus remekművekhez szoktatott rendező ezúttal nem tud túllépni a kukkoló attitűdön. Nem egy intellektuális kihívás dekódolni a pince-nappali, lent-fent részben ellentétes, részben egymást kiegészítő párosainak emberi tudattal kapcsolatba hozható vonatkozásait. Közhelyes állítás az is, hogy a kulturált és civilizált viselkedés külső kívánalmainak a mindennapi praxis során maradéktalanul megfelelő emberek mennyire mások a maguk nem kompenzált valóságában. Ezen trivialitásokon túl viszont nehéz egyebet felfedezni a teátrálisan elővezetett freak show mögött – hacsak azt nem tekintjük dramaturgiai vezérelvnek, hogy legyen a látvány minden egymást követő jelenetben egyre kevésbé elviselhető. A roppant magas színvonalú munkát végző operatőr, Martin Gschlacht kamerája túl hosszasan időzik el a különféle aberrációkon, Seidl pedig hagyja, hogy cseppet sem félénk szereplői hadd részletezzék ismeretterjesztő alapossággal visszataszító szenvedélyük kiélésének fortélyait. Ám a megbotránkoztatás kaján szándékán kívül nehéz egyéb jelentést tulajdonítani a sorjázó mentális defektusok bemutatásának. Főleg, hogy mindezt a menazsériát maga a rendező mozgatja, csak részben alapozva az amatőr szereplők valóságos mániáira. Jeleneteket ír s állít be, elgyönyörködik a maga teremtette bizarr tablóban, egy percig sem gondolván arra, hogy a kedves nézők egyike-másika esetleg épp az ő műalkotásából merít ötleteket saját késztetéseinek realizálásához. Sajnos A pince maga is olyan, mint egy pincébe száműzött, különösen gusztustalan egyedeket tartalmazó bogárgyűjtemény.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
