Fogjunk meg egy tragédiát, rakjuk száraz, hűvös helyre, várjunk néhány évet, és már kész is a komédia. Távlat kell csak hozzá, hogy mosolyogni lehessen majd’ mindenen: az emberiség nagy csodája ez a tapasztalat, amelyet még Brian Wilson sem tagadhat el, hiszen a 80-as években már szinte kedélyesen képes beszélni arról a korszakáról, amikor radikális drogfogyasztással súlyosbított, gyerekkora óta mélyülő elmebaját úgy próbálta kikezelni, hogy két teljes éven át nem mászott elő a franciaágyból. Bill Pohland első rendezésében a tengerparti homokkal beborított nappalitól a mitikus ágyig vezető utat is bejárjuk (a Beach Boys fiatal mágusának hawaii ingében Paul Dano zavarba ejtően tökéletes imitációt produkál közben), de az sem marad kifejtetlen, hogy a takarók és párnák közül feltámadt, negyvenes Wilson (John Cusackre szintén nem lehet panasz) életében már javában készülődik az újabb mélypont, melyet ekkor már nem a megálmodott-hallucinált hangok kísértetei jeleznek, hanem egy hús-vér szörnyeteg: Dr. Landy, a karizmatikusan tébolyult félsarlatán.
A Brian Wilson két viharosan intenzív korszaka között hullámzó Love & Mercy szinte mindenben elkerüli az életrajzi filmek bornírt közhelyeit: bátran alapoz a befogadói tudásra, szájbarágás helyett gyakran csak utalásokkal él, és úgy képes megragadni egy sérülékeny lélek enyhén szólva sem hétköznapi szenvedését, hogy sem sajnáltatásra, sem az egzotikus állatoknak kijáró szájtátásra nem kényszeríti nézőit. Valódi film – és mint ilyen, az első a zenés mezőnyben az I’m Not There – Bob Dylan életei óta eltelt közel tíz esztendőben.
