Film

Bosszúállók: Végtelen háború

  • - kg -
  • 2018. június 3.

Film

A kritika fegyvertelenül áll a filmtörténet legnagyobb behemótja, a tucatnyi főszuperhőst és legalább még egyszer ennyi alszuperhőst plusz jó néhány futottak még képregénystatisztát felsorakoztató giga-mega-Disney-vállalkozás, a cégbirodalom részvényeit soha nem látott magasságokba repítő új Avengers-film előtt. A Marvel Acélművek folytatásos termelési regényének ezen a pontján (tíz év telt el az első Vasember óta) kínos félreértés lenne kritikai megjegyzéseket tenni, történetvezetési vagy bármilyen vezetési aggályoknak hangot adni, az a vonat rég, az első (vagy a második, esetleg a harmadik) Thor/Vasember/Pókember/Amerika Kapitány/A galaxis őrzői filmeknél elment. Aki nem szólalt fel és nem állt ki az egyetemes filmtörténeti értékek (pl. ropogós nachos) mellett akkor, az mostani értetlenkedésével azt kockáztatja, hogy 12 szuperhős rajongótábora fogja egyesült erővel kiröhögni. És nekik lesz igazuk. Mert teljesen rendjén való, hogy ahol 12 szuperhős a főszereplő, ott lesz, akinek a szavába vágnak, és kissé beleszürkül a szép színes háttérbe. Ekkora tömegrendezvény esetén szinte természetes, hogy több mint két és fél óra sem elég ahhoz, hogy akárcsak a történet (bántóan nagyzoló kifejezés, belátjuk) feléig eljussunk. Ami máshol hibaként róható fel, az itt magától értetődik; a főgonosz Thanostól az utolsó, megfáradt műmacsó poénig minden pont úgy van, ahogy azt megérdemeljük. Innen nézve pedig a Bosszúállók: Végtelen háború tulajdonképpen egy bátor szembesítési kísérlet, önvizsgálatra késztető, húsba vágó vállalkozás.

Forgalmazza a Fórum Hungary

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.