Film

Hang nélkül

  • 2018. június 3.

Film

Még a horrorfilm műfajában is csak az a mű tud igazán hatni, amelyben az alaphelyzet valamelyest hasonlít a valóságra. Ám egy olyan mozi, amelynek alaphelyzete az, hogy egy posztapokaliptikus világban csak teljes szótlanságban, óvatos mozdulatokkal, minden neszt kerülve lehet életben maradni, mert különben jönnek a vak, ám radarhallású alienek, és megeszik az óvatlan zajongót, nem csak életidegen, de olyan dramaturgiai csapdát tartalmaz, amelyből nem lehet kijönni. Mert mi történhet? Lopakodnak az emberek (itt egy család), mutogatnak, óvatoskodnak, de előbb-utóbb úgyis lesz valami zörej, hiszen erre megy ki a játék, hogy legyen, és akkor jön a szörny, hegyes fogsorát csattogtatva. Ami viszont ennyire kiszámítható, azon nem segít Emily Blunt sem, hiába retteg oly élethűen, miközben egy frissen talpába fúródott százas szöggel próbál egy fürdőkádba rejtőzve, hangtalanul szülni egy éberen hallgatózó, emberhúsra éhes marslakó társaságában (ez nem a Monty Python-os verzió, minden full komoly). Végezetül a szerepet nem puszta megélhetési okokból vállaló színésznőre hárul a nemes feladat (aki feltétlenül személyesen szeretne részesülni a film nyújtotta élményben, innentől ne folytassa az olvasást), hogy amikor már minden veszni látszik, már a hős papa is meg van éve, elővegye a duplacsövűt, aztán csak úgy lelője vele a sárkányt. Basszus, hogy ez eddig nem jutott eszébe!

Az alienek valójában nem a húst, csak az agyat eszik meg.

A UIP–Duna Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.