Még a horrorfilm műfajában is csak az a mű tud igazán hatni, amelyben az alaphelyzet valamelyest hasonlít a valóságra. Ám egy olyan mozi, amelynek alaphelyzete az, hogy egy posztapokaliptikus világban csak teljes szótlanságban, óvatos mozdulatokkal, minden neszt kerülve lehet életben maradni, mert különben jönnek a vak, ám radarhallású alienek, és megeszik az óvatlan zajongót, nem csak életidegen, de olyan dramaturgiai csapdát tartalmaz, amelyből nem lehet kijönni. Mert mi történhet? Lopakodnak az emberek (itt egy család), mutogatnak, óvatoskodnak, de előbb-utóbb úgyis lesz valami zörej, hiszen erre megy ki a játék, hogy legyen, és akkor jön a szörny, hegyes fogsorát csattogtatva. Ami viszont ennyire kiszámítható, azon nem segít Emily Blunt sem, hiába retteg oly élethűen, miközben egy frissen talpába fúródott százas szöggel próbál egy fürdőkádba rejtőzve, hangtalanul szülni egy éberen hallgatózó, emberhúsra éhes marslakó társaságában (ez nem a Monty Python-os verzió, minden full komoly). Végezetül a szerepet nem puszta megélhetési okokból vállaló színésznőre hárul a nemes feladat (aki feltétlenül személyesen szeretne részesülni a film nyújtotta élményben, innentől ne folytassa az olvasást), hogy amikor már minden veszni látszik, már a hős papa is meg van éve, elővegye a duplacsövűt, aztán csak úgy lelője vele a sárkányt. Basszus, hogy ez eddig nem jutott eszébe!
Az alienek valójában nem a húst, csak az agyat eszik meg.
A UIP–Duna Film bemutatója
