Lázár Ervin három novellájából készített A porcelánbaba címmel sajátos hangulatú filmet, melyért az idei szemlén elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat és a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját.
Magyar Narancs: Számos sikeres nagyjátékfilmet jegyez, rendezőként mégis ez az első hivatalos magyar elismerése.
Gárdos Péter: Nem szívesen beszélek erről, de válaszolok rá. A filmjeim igen, de én soha nem kaptam még díjat - ezt régebben nagyon nehezen viseltem, a pályám első tíz évében igazi neuralgikus pont volt a számomra. Azt képzeltem, különösen azon filmjeim esetében, mint az Uramisten vagy a Szamárköhögés, melyeknek nagyon komoly külföldi visszhangja volt, hogy a magyar filmszakmában a lapokat előre leosztják. A film könnyen elavuló műfaj, óriási dolog, ha egy húsz-huszonöt éves alkotást még frissnek érzünk, ezért nehezen emésztettem meg, hogy olyan filmek is plecsnit kaptak, melyek pillanatok alatt eltűntek a süllyesztőben. Fura, hogy most, amikor már közel sem ráz meg annyira a dolog, megkaptam ezt a díjat.
MN: Minek tulajdonítja ezt?
GP: Lehet, hogy most sok embert meg fogok sérteni, de úgy gondolom, vannak bizonyos típusú filmek, amelyek nálunk kisebb ellenállásba ütköznek. Az én filmjeim, anélkül, hogy elméleti fejtegetésbe kezdenék róluk, olyanok, amelyekben bűnös, pici emberek élik a bűnös életüket. Ám egy bonmot-val élve, a kis országoknak "nagyságkomplexusuk" van, a művészeik szinte kényszeresen foglalkoznak "nagy" kérdésekkel, súlyos történelmi alapproblémákkal. Erre aztán valahogy ráhangolódik az egész értékrendszerünk. Azok a művek, amelyek a témájukban látszólag súlyosak, a szakma és a kritika részéről sokkal könnyebben találnak utat a sikerhez. A privát történetek pedig valahogy hátrább sorolódnak. Ez egy tipikusan kisországbeli probléma, amelynek köze van a sznobizmushoz és a kisebbrendűségi komplexushoz is. Magyarországon egy Woody Allen soha nem rúghatna labdába, ehhez Amerikából kellett "megérkeznie". Így van-volt ez a magyar filmszakmában is. A porcelánbaba eddigi sikere őszintén szólva megdöbbentett. Az ember nem rangsorolja ugyan a filmjeit, mégis azt gondolom, csináltam már ilyen fajsúlyú mozit. Ezzel az alkotással azonban látszólag bekerültem azon művek közé, amelyek a nagy magyar sorskérdéseket érintik. Egyébként: dehogy érinti - de az igaz, hogy alkalmat ad arra, hogy az emberi sorsokat a történelem vetületében szemléljük.
MN: A porcelánbaba Lázár Ervin Csillagmajor című novelláskötetének három írását dolgozta fel. Mi döntött pont ezek mellett?
GP: Eredetileg az egész Csillagmajorban gondolkodtam, de aztán rájöttem, hogy van három novella, amely nagyon szorosan összetartozik - mind a háromban központi motívum a halál és a feltámadás. A külföldi lapoknak adott interjúim nagyon tanulságosak voltak - rá kellett döbbennem, hogy minden olyan szorongásom, mely azzal volt kapcsolatos, hogy a film nagyon lázári, nagyon magyar és hogy nagyon kell ismerni hozzá a közép-európai történelmet - felesleges volt. Nem kell A porcelánbaba megértéséhez ismerni semmit, nem kell tudni például a sváb kitelepítésről, hiszen holokausztélményük azoknak is van, akik nem érintettek, mégis tudják-értik, hogy mit jelent ez a fogalom. Nincs olyan ember a világon, aki ne élte volna át a kisember hatalomnak való kiszolgáltatottságát, merthogy a film legtöbb értelmezése ide fut ki. Mindenkinél jelentek már meg "katonák" és "vagonok", amelyekre fel kellett pakolnia egyszer-kétszer az életét.
MN: Pálfi György Hukkle és Hajdu Szabolcs Tamara című filmje után az ön mozija is a magyar pusztán, falusi környezetben játszódik. Új trend született?
GP: Hogy a többiek miért vonultak ki a pusztára, nem tudom. Saul Bellow híres regényében, a Herzogban van egy tanulságos mondat, mely szerint hedonista világban élünk, amelyben a boldogság megszerzése mechanikusan történik: gombold ki a slicced, és ragadd meg az alkalmat. Így azonban pont az veszik el, ami az élet lényege volna. Ha nem adjuk meg annak a módját, ahogyan megisszuk a kávénkat reggel, nem érdemes élni. Biztos vannak előnyei is a "slicc le, slicc fel" világnak, de a lényeg elveszik közben. Rendezőként nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy csak azok a filmek léteznek, ahol görbékkel írják elő számomra, hogy hány percenként kell feszültséget teremtenem és megríkatnom a nézőt. A porcelánbaba egy ösztönös menekülés volt a pragmatizált világból.
MN: Inspirálják még az ifjabb filmesek?
GP: Bennem nagyon él a versenyszellem, és azt gondolom, akkor jó egy művészi közeg, ha az alkotók ösztönzik egymást. Van három olyan film, nevezetesen a Kontroll, a Dealer és a Hukkle, amelyet nagyon szeretek az ifjabb generációtól. Ezek rendkívül tehetséges filmek, sok olyan dolog van bennük, amelyek engem mélyen megérintenek. Persze így vagyok néhány mai európai és amerikai rendezővel is. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ma nem úgy csinálok már filmet, mint tegnap, és holnap nyilván nem úgy fogok, mint ma. Mindig is ámultan néztem azokat az alkotókat, akik egy életen át ugyanazt és ugyanúgy regélik. Egyébként mániákus mozirajongó vagyok, hetente négy film, ez a minimum.
MN: A neve és a múltja elég lesz ahhoz, hogy a néző jegyet váltson A porcelánbabára?
GP: Jó lenne azt válaszolni, hogy igen. Talán az eddig elért eredmények felhívták a filmre a közönség figyelmét. Azzal áltatom magam, hogy vannak olyanok, akik szerették a korábbi munkáimat - bár ők valószínűleg csalódni fognak a filmben, mert tényleg nem olyan, mint az előző rendezéseim. Külön gond, hogy az a generáció, amelyhez igazán szól, ma már nem jár moziba. Így azonban nem lehet nekimenni egy bemutatónak - ezért aztán gyártottam magamnak egy hosszú távú túlélési stratégiát: ha "isten őrizz" kevesen néznék meg a filmet, akkor majd azzal vigasztalom magam, hogy legalább külföldön sikeres volt. De ez tényleg csak teória: ma, most hiszek abban, hogy egy ilyen típusú film utat talál a közönséghez.
