Dán egység Afganisztánban. Fiatal emberek halnak értelmetlenül ott, ahol nem tudni, ki az ellenség és honnan támad. A parancsnok küldetésük fontosságáról beszél, és személyes példamutatásával oldaná az elveszettségérzést. De döntést hoz, összhangban a szolgálati szabályzattal – amely miatt gyerekek halnak meg. Aztán ismét döntést hoz, amely már nem felel meg a szolgálati szabályzatnak – és ezért is gyerekek halnak meg.
Csak az utóbbi esetben felelősségre is vonják – odahaza, az ún. igazság kiderítése iránt kétségtelenül elkötelezett, ám a harctéri tudatállapotból mit sem értő jogászok. De vajon az áldozatok számítanak, vagy a lelkiismeret megnyugtatása? Mármint a társadalomé, amely elküldi katonáit, hogy őrizzék a békét ott, ahol nincs béke, és terjesszék a demokráciát, ahol a fogalom sem értelmezhető.
Minden fél a saját legjobb belátása szerint cselekszik. Mégis, szükségképpen hoz helyrehozhatatlanul rossz döntéseket. Akárcsak a humanista megfontolásokból a világ válságos pontjain katonailag is beavatkozó nemzetközi szervezetek, melyek olykor beismerik, olykor tetézik a kudarcot. Míg a drámát – és a film magva ez az egzisztencialista dráma – az emberek élik meg.
Tobias Lindholm Oscar-jelölt filmje ugyanazokkal a húsbavágó alapkérdésekkel foglalkozik, mint korábbi rendezése, az Emberrablás. Ott is egy megoldhatatlan konfliktusban kell döntést hozni, miközben a kényszerhelyzetben csak rossz megoldások vannak. Ott sem a fegyveres, erőszakos akciók hordozzák a feszültséget, hanem a morális dilemma, amely a nézőt is állásfoglalásra készteti.
Forgalmazza a Vertigo Média Kft.
