Vic, a 15 éves kamaszlány Párizs valamelyik elővárosának rideg lakótelepén él három testvérével és munkában elnyűtt anyjával. Középiskoláról nem ábrándozhat, tanulhat valami szakmát, vagy mehet takarítónőnek, mint a magányos mama. Lúzer jövendőbelije most még a korlátot támasztja a játszótéren, és csajok után fütyürész a haverokkal, de majd csinál neki gyerekeket, mielőtt elhagyná, hogy azok ugyanazon a lepra lakótelepen rohadjanak meg a munkában elnyűtt anyjukkal…
Vic barátnőzik: egy kis pia, egy kis lófrálás, verekedés a rivális csajbandákkal. Vic fiúzik: szerelme kültelki jósrác, már készíti neki a család-csapdát, de azért elmeséli az első éjszakát barátjának – aki Vic bátyja. A lekurvázás a minimum, a bántalmazás pedig magától értetődő.
Kényszerpályák, kilátástalanság, apró, esendő örömök, és mély keserűség. Céline Sciamma érzékeny filmjében nem kibontakozik a dráma, hanem jelen van annak minden kis mozzanatában. Nem megtörténik a katasztrófa, nem bekövetkezik a jóvátehetetlen – hanem átitatja még a legörömtelibb, legintimebb pillanatokat is. Mérgez. Egy hazamenés már olyan feszültséget hordoz, amitől a néző is gombócot érez a torkában. A megalázás itt alapvető léthelyzet: az erősebb mindjárt uralkodik is a családban, az utcán, mindenhol.
Vic fekete. A negyedben majdnem mindenki az. A fehér ember nem is érti, nem is érzékeli, mi zajlik közvetlen szomszédságában. Majd, ha égnek megint az autók, és törnek a kirakatok.
Felkavaró filmjével és annak nyitott befejezésével a rendezőnő nem ítéletalkotásra, hanem empátiára szólít fel.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
