Film

Kéjjel az omnibusz tetején

Tizenkét rendező: Rio, szeretlek!

Film

Eleinte bármennyire is jó ötletnek tűnt, a Cities of Love című omnibuszfilmekből álló sorozat színvonala sajnos monoton csökkenő tendenciát mutat.

Az egyre kevesebb formai, esetleg tartalmi fortéllyal és mind erőszakosabb turisztikai önmarketinggel tüntető filmeknek annyiért valóban hálásak lehetünk, hogy kicsit újra divatba hozták a mindig is mostohagyermekként kezelt rövidfilmet. Másrészt bizonyították valamelyest azt is, hogy a városimázsfilmeknek sem kell feltétlenül úgy kinézniük, mint egy mozgóképes útikönyvnek.

Ettől függetlenül a Rio, szeretlek! egy széttartó, hullámzó minőségű, összefüggéstelen filmfüzér (azaz az omnibusz műfaj összes létező csapdájába belesétál). A történeteknek még a korábbi epizódokhoz képest is kevesebb értelmük van, és még kevésbé sikerül a különböző direktorok által készített darabokat egymásba fűzni. Itt tényleg minden csak arról szól, hogy a valóban földöntúlian gyönyörű Rio de Janeirót mutogathassák, miközben lágyan hullámzik a bossa nova. Ami meglepő, hogy a megszokott brazil klisétárból kimarad a riói karnevál, viszont a szegényég – még ha elszigetelt jelenségként is, de – megjelenik több epizódban is (a probléma persze fel is oldódik az életörömben és a szerelemben). Csakhogy ami a film hiányossága (hullámzó színvonal), az egyben erénye is: még a legrosszabb omnibusz-filmben is akadnak kiemelkedő pillanatok. Jelen esetben a Fernando Meirelles rendezte, dialógus nélküli, ritmusokra, dallamokra és színekre épülő epizód az összeállítás csúcspontja. Vagy ott van Sang-soo Im vámpíretűdje, nos, az minden tekintetben kilóg a filmből, mégis élvezhető darab. A többi, hát, olyan, mint Stephan Elliott epizódja, ami a maga bugyután romantikus mágikus realizmusával tűnik ki: Ryan Kwanten a Cukorsüveg-hegyet megmászva rátalál a Bebel Gilberto bossa nova királynő képében daloló Cupidóra. Nadine Labaki többszörös önreflexiót hajt végre: önmagát alakítja, amint egy papba beleszerető apácát játszik egy filmben. A papot Harvey Keitel adja, így némileg érthetőbbé teszi az elszabaduló érzelmeket. A legrosszabb hír viszont kétségkívül az, hogy a leggyengébb darabokat épp Paolo Sorrentino és John Turturro rendezte.

És még hátravan egy sanghaji és jeruzsálemi menet…

A Vertigo Média bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Állami támogatás, pályázatírás, filozófia – Kicsoda a halloweeni tökfaragást megtiltó zebegényi polgármester?

Ferenczy Ernő még alpolgármesterként tevékenyen részt vett abban, hogy az előző polgármester illetményét ideiglenesen felfüggesszék. Közben saját vállalkozása tetemes állami támogatásokban részesült. Zebegény fura urát úgy ismerik, mint aki alapvetően nem rosszindulatú, de ha elveszíti a türelmét, akkor stílust vált. 

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.