Film

Kéjjel az omnibusz tetején

Tizenkét rendező: Rio, szeretlek!

Film

Eleinte bármennyire is jó ötletnek tűnt, a Cities of Love című omnibuszfilmekből álló sorozat színvonala sajnos monoton csökkenő tendenciát mutat.

Az egyre kevesebb formai, esetleg tartalmi fortéllyal és mind erőszakosabb turisztikai önmarketinggel tüntető filmeknek annyiért valóban hálásak lehetünk, hogy kicsit újra divatba hozták a mindig is mostohagyermekként kezelt rövidfilmet. Másrészt bizonyították valamelyest azt is, hogy a városimázsfilmeknek sem kell feltétlenül úgy kinézniük, mint egy mozgóképes útikönyvnek.

Ettől függetlenül a Rio, szeretlek! egy széttartó, hullámzó minőségű, összefüggéstelen filmfüzér (azaz az omnibusz műfaj összes létező csapdájába belesétál). A történeteknek még a korábbi epizódokhoz képest is kevesebb értelmük van, és még kevésbé sikerül a különböző direktorok által készített darabokat egymásba fűzni. Itt tényleg minden csak arról szól, hogy a valóban földöntúlian gyönyörű Rio de Janeirót mutogathassák, miközben lágyan hullámzik a bossa nova. Ami meglepő, hogy a megszokott brazil klisétárból kimarad a riói karnevál, viszont a szegényég – még ha elszigetelt jelenségként is, de – megjelenik több epizódban is (a probléma persze fel is oldódik az életörömben és a szerelemben). Csakhogy ami a film hiányossága (hullámzó színvonal), az egyben erénye is: még a legrosszabb omnibusz-filmben is akadnak kiemelkedő pillanatok. Jelen esetben a Fernando Meirelles rendezte, dialógus nélküli, ritmusokra, dallamokra és színekre épülő epizód az összeállítás csúcspontja. Vagy ott van Sang-soo Im vámpíretűdje, nos, az minden tekintetben kilóg a filmből, mégis élvezhető darab. A többi, hát, olyan, mint Stephan Elliott epizódja, ami a maga bugyután romantikus mágikus realizmusával tűnik ki: Ryan Kwanten a Cukorsüveg-hegyet megmászva rátalál a Bebel Gilberto bossa nova királynő képében daloló Cupidóra. Nadine Labaki többszörös önreflexiót hajt végre: önmagát alakítja, amint egy papba beleszerető apácát játszik egy filmben. A papot Harvey Keitel adja, így némileg érthetőbbé teszi az elszabaduló érzelmeket. A legrosszabb hír viszont kétségkívül az, hogy a leggyengébb darabokat épp Paolo Sorrentino és John Turturro rendezte.

És még hátravan egy sanghaji és jeruzsálemi menet…

A Vertigo Média bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.