Film

Kéjjel az omnibusz tetején

Tizenkét rendező: Rio, szeretlek!

Film

Eleinte bármennyire is jó ötletnek tűnt, a Cities of Love című omnibuszfilmekből álló sorozat színvonala sajnos monoton csökkenő tendenciát mutat.

Az egyre kevesebb formai, esetleg tartalmi fortéllyal és mind erőszakosabb turisztikai önmarketinggel tüntető filmeknek annyiért valóban hálásak lehetünk, hogy kicsit újra divatba hozták a mindig is mostohagyermekként kezelt rövidfilmet. Másrészt bizonyították valamelyest azt is, hogy a városimázsfilmeknek sem kell feltétlenül úgy kinézniük, mint egy mozgóképes útikönyvnek.

Ettől függetlenül a Rio, szeretlek! egy széttartó, hullámzó minőségű, összefüggéstelen filmfüzér (azaz az omnibusz műfaj összes létező csapdájába belesétál). A történeteknek még a korábbi epizódokhoz képest is kevesebb értelmük van, és még kevésbé sikerül a különböző direktorok által készített darabokat egymásba fűzni. Itt tényleg minden csak arról szól, hogy a valóban földöntúlian gyönyörű Rio de Janeirót mutogathassák, miközben lágyan hullámzik a bossa nova. Ami meglepő, hogy a megszokott brazil klisétárból kimarad a riói karnevál, viszont a szegényég – még ha elszigetelt jelenségként is, de – megjelenik több epizódban is (a probléma persze fel is oldódik az életörömben és a szerelemben). Csakhogy ami a film hiányossága (hullámzó színvonal), az egyben erénye is: még a legrosszabb omnibusz-filmben is akadnak kiemelkedő pillanatok. Jelen esetben a Fernando Meirelles rendezte, dialógus nélküli, ritmusokra, dallamokra és színekre épülő epizód az összeállítás csúcspontja. Vagy ott van Sang-soo Im vámpíretűdje, nos, az minden tekintetben kilóg a filmből, mégis élvezhető darab. A többi, hát, olyan, mint Stephan Elliott epizódja, ami a maga bugyután romantikus mágikus realizmusával tűnik ki: Ryan Kwanten a Cukorsüveg-hegyet megmászva rátalál a Bebel Gilberto bossa nova királynő képében daloló Cupidóra. Nadine Labaki többszörös önreflexiót hajt végre: önmagát alakítja, amint egy papba beleszerető apácát játszik egy filmben. A papot Harvey Keitel adja, így némileg érthetőbbé teszi az elszabaduló érzelmeket. A legrosszabb hír viszont kétségkívül az, hogy a leggyengébb darabokat épp Paolo Sorrentino és John Turturro rendezte.

És még hátravan egy sanghaji és jeruzsálemi menet…

A Vertigo Média bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.