Film

Kéjjel az omnibusz tetején

Tizenkét rendező: Rio, szeretlek!

Film

Eleinte bármennyire is jó ötletnek tűnt, a Cities of Love című omnibuszfilmekből álló sorozat színvonala sajnos monoton csökkenő tendenciát mutat.

Az egyre kevesebb formai, esetleg tartalmi fortéllyal és mind erőszakosabb turisztikai önmarketinggel tüntető filmeknek annyiért valóban hálásak lehetünk, hogy kicsit újra divatba hozták a mindig is mostohagyermekként kezelt rövidfilmet. Másrészt bizonyították valamelyest azt is, hogy a városimázsfilmeknek sem kell feltétlenül úgy kinézniük, mint egy mozgóképes útikönyvnek.

Ettől függetlenül a Rio, szeretlek! egy széttartó, hullámzó minőségű, összefüggéstelen filmfüzér (azaz az omnibusz műfaj összes létező csapdájába belesétál). A történeteknek még a korábbi epizódokhoz képest is kevesebb értelmük van, és még kevésbé sikerül a különböző direktorok által készített darabokat egymásba fűzni. Itt tényleg minden csak arról szól, hogy a valóban földöntúlian gyönyörű Rio de Janeirót mutogathassák, miközben lágyan hullámzik a bossa nova. Ami meglepő, hogy a megszokott brazil klisétárból kimarad a riói karnevál, viszont a szegényég – még ha elszigetelt jelenségként is, de – megjelenik több epizódban is (a probléma persze fel is oldódik az életörömben és a szerelemben). Csakhogy ami a film hiányossága (hullámzó színvonal), az egyben erénye is: még a legrosszabb omnibusz-filmben is akadnak kiemelkedő pillanatok. Jelen esetben a Fernando Meirelles rendezte, dialógus nélküli, ritmusokra, dallamokra és színekre épülő epizód az összeállítás csúcspontja. Vagy ott van Sang-soo Im vámpíretűdje, nos, az minden tekintetben kilóg a filmből, mégis élvezhető darab. A többi, hát, olyan, mint Stephan Elliott epizódja, ami a maga bugyután romantikus mágikus realizmusával tűnik ki: Ryan Kwanten a Cukorsüveg-hegyet megmászva rátalál a Bebel Gilberto bossa nova királynő képében daloló Cupidóra. Nadine Labaki többszörös önreflexiót hajt végre: önmagát alakítja, amint egy papba beleszerető apácát játszik egy filmben. A papot Harvey Keitel adja, így némileg érthetőbbé teszi az elszabaduló érzelmeket. A legrosszabb hír viszont kétségkívül az, hogy a leggyengébb darabokat épp Paolo Sorrentino és John Turturro rendezte.

És még hátravan egy sanghaji és jeruzsálemi menet…

A Vertigo Média bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.