Film

Csak ennyi Paweł Pawlikowski: Hidegháború

  • Szabó Ádám
  • 2019. március 21.

Film

Az Ida főhősnője és nehéz sorsú nénikéje hat éve szinte felfalták a vásznat – vagy épp fordítva, a vászon falta fel őket.

Mindenesetre nehéz volt rajtuk kívül más szereplőt is kiszúrni a drámában – pedig Joanna Kulig, a Hidegháború legnagyobb felfedezettje már ott is feltűnt. Egy aprócska mellékszerepében ugyanazt tette, amit valamennyi Pawlikowski-filmben: énekelt. Akkor egy lepukkant művelődési ház éjszakai vendégeit szórakoztatta, a Titkok Párizsban című thrillerben pedig Ethan Hawke-ot csábította el hangjával – most pedig Lengyelország és egy szerelem több évtizedes történetét dalolja el, hasonlóan melankolikus hangon.

Zenészek járják a háború utáni lengyel falvakat népdalok és eredeti figurák után kutatva. Wiktornak azonnal megtetszik a tűzrőlpattant, hibátlan hangú Zula, aki nemcsak tehetségesebb, de karakánabb is bármelyik vidéki lánynál. A tapasztalt művész és a csiszolatlan gyémánt: egy óceánnal arrébb hasonló felemelkedés- és bukástörténetet rázott gatyába Bradley Cooper is Lady Gaga főszereplésével. Ez azonban Kelet-Európa, ahol a tehetség és a dráma is sokkal kacskaringósabb utat jár be – még akkor is, ha nagyjából ugyanoda jut el.

Hosszabb-rövidebb ugrásokkal követhetjük nyomon, hogyan alakul a szerelmesek sorsa: folklórcsoportjuk akkora sikert arat, hogy az a kommunista vezetés figyelmét is felkelti, néhány évvel később pedig valódi népzene helyett már csak Sztálint dicsőítő daloktól hangosak a művházak. A színvonalcsökkenés ellenére jó darabig kitartanak még a produkció mellett; egy idő után nem is tudjuk eldönteni, hogy helyüket és egzisztenciájukat féltik-e, vagy csak szeretnének mindenáron együtt maradni. A szocializmus értékrombolásába idővel szerelmük is beleroppan – ám a sors újra és újra összehozza őket.

Paweł Pawlikowski hosszú ideje kereste a formát, hogyan mesélje el saját szülei megpróbáltatásokkal teli szerelmét. Végül, mint mondta, azért döntött a népzene mellett, mert az nemcsak a családja, de az egész lengyel nép történetét is szimbolizálja. A Hidegháború hőseiben találkozásukkor a zenén kívül semmi közös nincs, az viszont épp elég ahhoz, hogy egymásba szeressenek. Ahogy telnek az évek, a hatalom kimossa alóluk ezt a közös szenvedélyt, pont úgy, ahogy a birodalmi akaratnak megfelelően a lengyel népet is igyekszik megszabadítani identitásától. A hősöknek így nem marad egyéb, mint az egymás iránt érzett szerelmük. Wiktor disszidál, de talán már túl későn – nincs mit külföldre vinnie, benne és bőröndjében is alig maradt valami; végül bárzenésznek áll. Zula marad, és a folklórt már nyomokban sem tartalmazó népzenei csoport sztárjává válik – élete azonban ugyanolyan üres, mint párjáé. A rendszer fölöttük hol puhul, hol keményedik, az egymás nélkül töltött éveket azonban már soha nem kaphatják vissza. Ha külföldön néha összefutnak, ismét összeborulnak, az évek azonban csak telnek és telnek, ők pedig egyre inkább érzik, hogy a másik nélkül semmit sem érnek.

A Hidegháború sztorija talán a legrosszabb álromantikus film- és könyvemlékeinket hívja elő, a rendező azonban tesz róla, hogy ez legyen a legszikárabb melodráma, amit valaha láttunk. Míg az Idában a történéseket követő, hosszúra nyújtott pillanatokban játszódott le a valódi dráma, addig itt a szekvenciák közötti, pár pillanatnyi sötétségben, képen kívül zajlik minden, ami lényeges. A filmben ugyanis a hősök valamennyi jelenetben együtt vannak, vagy épp hosszú idő után találkoznak. Pont a másik iránti vágyódást, a hiány fájdalmát nem látjuk tehát, ami az egész mozi érzelmi motivációját adja. Ez segíti át Wiktort a munkatáboron, így bírja ki Zula, hogy a pártfunkcionárius nemcsak hangját és tehetségét, de testét is magáévá teszi. Pawlikowski nagy – immár ezt is tudjuk: Oscar-jelölést érő – érdeme, hogy a legromantikusabb jeleneteket is végig két lábbal a földön tartja: nincsenek érzelmi kirohanások, és a hatalmas csókok sem járnak filmbe illően nagy megkönnyebbüléssel. A szereplőkhöz hasonlóan mi is tudjuk: egy-egy éjszakát elcsenhetnek, de saját sorsuk elől nem menekülhetnek. Művészként egy elnyomó rendszerben két választásuk van: beállnak a sorba vagy eltiporják őket. Egyedül a szerelmükkel lázadhatnak – a hollywoodi filmektől azt szokhattuk meg, hogy ez az, ami igazán számít. Pawlikowski ezt is megkérdőjelezi: mit ér szerelmem, ha csak ennyim van?

Forgalmazza a Mozinet

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.