Ő csak állt (néha ült) a verandáján, és szórakoztatóan megcsontosodott westernhősként pásztázta az utcafronton túl húzódó határvidéket. Addig-addig pásztázta, míg az ázsiai szomszédokban is meglátta az embert – ez a felismerés aztán nemes és önfeláldozó cselekedetre sarkallta a Gran Torino goromba nyugdíjasát.
Ahogy Stallone 2006-ban nyugdíjba küldte Rockyt (hogy aztán később persze feltámassza), úgy két évre rá a Gran Torinóval Eastwood megtette ugyanezt Dirty Harryvel, akit ott Walt Kowalskinak hívtak, de senkit nem tévesztett meg vele. Elérzékenyülve kísértük utolsó útjára a nyolcvanhoz közeledő sztár színészi munkásságát, és e meghatódottságot utólag legfeljebb az árnyékolta be, hogy négy év elteltével Eastwood már újra a vásznon gorombáskodott. Igaz, ezt nem a saját rendezésében tette, Az utolsó csavar című családegyesítő baseballos sztori baráti-kollegiális szívesség volt csupán, ugyanis a nagyfőnök egyik régi asszisztense rendezte.
| ||
Ilyen előzmények után különösebb meghatódottság nélkül, már-már józanul és megfontoltan közelíthetünk Earl Stone-hoz, Eastwood legújabb teremtményéhez, A csempész című film virágspecialistájához, aki a kilencvenet betöltve a sásliliomok nevelésében és emberi kapcsolatai lenullázásában mindenképp a csúcsra ért: nincs az a családi rendezvény, amit puszta felbukkanásával ne tudna azonnal tönkretenni.
Earl a virágnemesítők ősi nemzetségéhez tartozik, ahhoz az elvirágzott generációhoz, mely nem ismeri az sms-t, de tudja, hol kapható Amerika legszaftosabb pulled pork szendvicse. Azoknak a tökös legényeknek egyik utolsó példánya, akik még harcoltak a koreai háborúban, s nem cserélték le a szótárukban a négert feketére. Earlt azonban nem ezek a tulajdonságai teszik kívánatossá a mexikói kartellek szemében, hanem az a hetvenvalahány év, amit balesetmentesen a volán mögött töltött – mégis ki feltételezné egy priusztalan, 90 éves aggastyánról, hogy drogfutárként, vagyis öszvérként keresi a kenyerét?
Saját rendezői instrukcióit és a Gran Torino írójának forgatókönyvét követve Eastwoodnak nem esik nehezére, hogy a maga 88 évével hozzáöregedjen a 90 éves, tatának becézett öszvérhez, és a többi is gyerekjáték, hisz Earl Stone nem más, mint egy fapados Walt Kowalski, a Gran Torino hősének fickósabb és súlytalanabb kiadása, akit kései kalandja a kartellvilággal nemcsak dollárban, de érzelmekben is gazdagabbá tesz.
A drogbiznisz ábrázolását pillanatnyi hangulatunktól függően tekinthetjük akár bájosan együgyűnek is, de valami azt súgja, az alkotók nem szántszándékkal folyamodtak a Bud Spencer-i valóságábrázoláshoz. Ezt látszik alátámasztani, hogy a forgatókönyvíró múltjában két Narcos-epizód is fellelhető. Andy García alakításában azonban nyoma sincs a Narcos karcos és kegyetlen valóságának: kartellvezéri minőségében a jeles színész táncos-komikusi magasságokba repíti a figuráját.
A haciendáján rendezett huncutságok közepette mintha Eastwoodnak sem sikerülne mindig megőriznie méltóságát. A legjobb pillanatai azok, amikor csak vezet és dúdol, ezt azonban megakasztja, hogy Earl egyszer csak érzelmeket növeszt, és elindul a jobb emberré válás térképen nem jelzett útjain. Percek kérdése csak, hogy a híres partigyilkos és elhidegülőművész, minden rokoni rendezvény réme visszataláljon családja kebelére.
A leghálátlanabb szerep a családi kebelt képviselő Dianne Wiestnek jutott, a nagy színésznőre vár a szép és színészileg megoldhatatlan feladat, hogy áldását adja az idősecske tékozló férfiú hirtelen megtérésére. Miközben az éretlen Earlből komoly 90 éves válik, felsír bennünk az Eastwood-rajongó, és így kiált: az isten szerelmére, szálljon már vissza a kocsiba régi slágereket dudorászni! A Gran Torinóban a síron túlról csendült fel a reszelős eastwoodi énekhang, ezúttal pedig a gonorrhoeáról hallhatunk hősünktől egy eldörmögött, szívderítő dalocskát. Ez Clint Eastwood 37. rendezésének fénypontja.
Forgalmazza az InterCom
