Akinek van füle az ilyesmire, tisztán hallhatta a feltörő kollektív sóhajt, a megkönnyebbülés egyezményes jelét, amellyel oly ritkán találkozni, amikor a DC-képregényekkel próbálkozó Warner a Disney által uralt Marvel-univerzum kihívásainak igyekszik épp megfelelni. Már az is ünnepi pillanatnak számított, amikor a búsképűlovag-bizniszben (Batman, Superman) megfáradt stúdió felfedezte magának az amazonokat (Wonder Woman) és a víz alatti humort (Aquaman), ám most egyenesen örömtüzek gyúltak, hogy a Shazam!-nak hála a szárazföldi humor és a családi értékek kerültek terítékre.
És valóban: amikor a 14 éves Billy nemcsak új nevelőszülőkhöz, de egy fura szakállú varázsló révén új testbe – egy böszöm nagy szuperhősébe – költözik, és első dolga, hogy sörhöz jusson, mert felnőttnek azt szabad, ezt nem lehet másképp értékelni, csakis a jó iránynak. Hogy ez mi is, arról Tom Hanks például sokat tudna mesélni, a Shazam! készítői meg is emelik kalapjukat a ’80-as évek testcserés vígjátékainak legnagyobbika, a Segítség, felnőttem! előtt. A kalaplengetés (naná, hogy a lábzongora kerül elő!) szép dolog, és az ígért humor sem marad el, bár nagy balféknek kell ahhoz lenni, hogy a „kiskamasz szuperhőstestben” szituból se tudjon valaki legalább négy-öt épkézláb poént kifacsarni. A jobbakat az előzetes mind le is lőtte, de nem baj, hiszen az örömhírek olyasmiket is említettek, hogy szív és lélek. Erős szavak, főleg, hogy semmi okunk iderángatni őket, hacsak azt a definíciót nem vesszük, hogy a szív és a lélek egyenlő vagy féltucatnyi cuki árva ismétlődő mutogatásával.
Forgalmazza az InterCom
