A kis Danny Collinsnak híressé válása küszöbén levelet küldött John Lennon, de ezt a kis Danny Collins csak nagy Danny Collinsként, jó negyven év késéssel kapta kézhez, s addigra hatalmas seggfej, arénákat megtöltő haknibohóc, nyugdíjasokat andalító nagybani whiskey- és kokófelhasználó vált belőle. Ígéretes felütés, Cameron Crowe fénykorában simán leforgathatta volna belőle a Majdnem híres inverzét Nem csak a húszéveseké a piád címmel, de fájdalom, mostanában Crowe is csak önmagát ismétli, mint a régi dicsőségéből és ütemes csípőriszálásból élő Danny. Éppenséggel Al Pacinónak sem ismeretlen ez a riszálás: az egykori színésznek aligha kellett a method acting mélységeibe leereszkednie, hogy lelkiekben összebútorozzon a kivénhedt rocker alakjával – az utóbbi évek termése alapján megy ez neki zsigerből is. A film egyébként az utolsó esélyek mozgóképi megvalósításai közé tartozik: a kései levél hatására Danny lehúzza a kokót a klotyón, és lemegy a „zemberek” közé – ihletet remél és kapcsolatfelvételt felnőtt fiával. Standard eljárás ez a családegyesítő filmek mezőnyében, de mert elég flottul követik egymást az események, él a remény, hogy Pacino egyszer abbahagyja önmaga lovasszobrának alakítását, és visszavált színészbe. Al, az originál kicsihuszár, egy ma születettnek már rég nem Michael Corleone, hanem egy netes vicc, egy vérmes bácsi, aki valamiért minden filmjében azt ordítja: „Whoa!” Jó hír, hogy a Danny Collins kis megtorpanás a whoa-bajnokságban: tényleg kicsi, de tartozunk annyival Alnak, hogy ezt a kicsit is megbecsüljük.
A Big Bang Média bemutatója
