Míg az úgynevezett tiszta film egykori teoretikusai éveken át munkálkodtak azon, hogy ábrándjaik legalább a műértők számára világosak és vonzóak legyenek, addig George Miller harminc év távollét után negyedszer is kivonult a sivatagba, berobbantotta verdáit, és a multiplexek fiatal közönsége számára is átélhető formába öntötte az egykori álmokat. Rendben, A harag útjába a mozgás sosem látott intenzitású orgiája mellé belefért valahogy egy fabula is, de ez a filmtörténet ősidejének homokdűnéi alól kiemelt, fűszálvékony csontváz csupán. A Hatosfogat sémájáról van szó: juss el járműveddel A pontból B-be, és éld túl valahogy az utat. Ennyi egyébként épp elég is ahhoz, hogy a plázákban tartsa a filmet mondjuk a Museum of Modern Art helyett, ahová amúgy az egyik már-már absztrakt szekvenciája alapján, melyben a homokvihar sötétjét lángnyelvek és villámhálók szabdalják szerteszét, problémátlanul beválasztható volna. Annak ténye, hogy Miller ezt a minőséget röfögő gépkocsik, alkarnyi karabélyok és egy lángszóróval kombinált harci gitár segítségével képes elérni, könnyen az arisztokratikus cinephile-ek eszébe vésheti az örök igazságot, mely szerint a film még a legszebb, legtisztább formájában is vásári szórakozás marad, és ez benne a legjobb. De ha valaki azt képzelné, hogy a mozivarázslat egyszerű mutatvány, akkor csináljon még egy filmet, amelyre boldog egyetértésben bólinthatna rá John Wayne és Laura Mulvey csakúgy, mint André Bazin vagy Kovács Kovi István.
Forgalmazza az InterCom
