DVD

Rossini: Tell Vilmos

Film

A nyitányáig ismerős opera – nagyjából így jellemezhetnénk Rossini utolsó dalművét, amely francia nagyopera lévén sem a szerző életművében tipikusnak, sem a repertoárba könnyen beilleszthetőnek nem ítélhető. Öt teljes óra a Tell Vilmos játékideje, amely fájdalommentesen nem egykönnyen meghúzható; s két roppant igényes meg egy szinte lehetetlenül nehéz énekszólam mellett ráadásul még hosszú balettbetéteket is tartalmaz, hogy szinte garantáltan egyetlen operaház se próbálja meg bemutatni. 2013 nyarán a pesarói Rossini-fesztivál mindazonáltal nekidurálta magát e vállalkozásnak, s az alkotóknak már-már tökéletes, de okvetlenül fölfedezés értékű előadást sikerült létrehozniuk. Ehhez adva volt egy helyben kinevelt, ma már világjáró fiatal karmester, Michele Mariotti, meg a Rossini szülővárosába kedvvel vissza-visszajáró tenorcsoda, az Arnold kegyetlenül magas szólamát könnyed fölénnyel és pazar énekkultúrával teljesítő Juan Diego Flórez, ám ők ketten talán még nem lettek volna elegendők a sikerhez. Ahhoz ugyanis alighanem szükség volt a brit Graham Vick politikus és látványos rendezésére is, amely osztályelnyomást és osztályforradalmat állított a színpadra, de olyan kidolgozott és mutatós formában, hogy abban még a hosszú és gyakran idegen testnek ható balettbetétek is méltó helyükre kerültek.

A hatalmas múzeumi diorámaként (is) megmutatkozó színpadon a zsarnoki elnyomás, az öncélú megalázások sora, épp így az ellenállás kitörései, s persze a címszereplő nevezetes lövése is a színpadiasság vonzó és operába illő effektusainak kíséretében jelentek meg, s ez mit sem apasztotta a rendezés politikai támadóerejét. Az olasz közönséget dicséri, hogy az előadás
e jellegzetességére éppúgy mind­végig fogékonynak bizonyult, akárcsak Flórez, vagy a Mathilde szerepét alakító remek lett szoprán, Marina Rebeka eszményien formált kantilénáira.

Decca, 2 DVD

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.