A nyitányáig ismerős opera – nagyjából így jellemezhetnénk Rossini utolsó dalművét, amely francia nagyopera lévén sem a szerző életművében tipikusnak, sem a repertoárba könnyen beilleszthetőnek nem ítélhető. Öt teljes óra a Tell Vilmos játékideje, amely fájdalommentesen nem egykönnyen meghúzható; s két roppant igényes meg egy szinte lehetetlenül nehéz énekszólam mellett ráadásul még hosszú balettbetéteket is tartalmaz, hogy szinte garantáltan egyetlen operaház se próbálja meg bemutatni. 2013 nyarán a pesarói Rossini-fesztivál mindazonáltal nekidurálta magát e vállalkozásnak, s az alkotóknak már-már tökéletes, de okvetlenül fölfedezés értékű előadást sikerült létrehozniuk. Ehhez adva volt egy helyben kinevelt, ma már világjáró fiatal karmester, Michele Mariotti, meg a Rossini szülővárosába kedvvel vissza-visszajáró tenorcsoda, az Arnold kegyetlenül magas szólamát könnyed fölénnyel és pazar énekkultúrával teljesítő Juan Diego Flórez, ám ők ketten talán még nem lettek volna elegendők a sikerhez. Ahhoz ugyanis alighanem szükség volt a brit Graham Vick politikus és látványos rendezésére is, amely osztályelnyomást és osztályforradalmat állított a színpadra, de olyan kidolgozott és mutatós formában, hogy abban még a hosszú és gyakran idegen testnek ható balettbetétek is méltó helyükre kerültek.
A hatalmas múzeumi diorámaként (is) megmutatkozó színpadon a zsarnoki elnyomás, az öncélú megalázások sora, épp így az ellenállás kitörései, s persze a címszereplő nevezetes lövése is a színpadiasság vonzó és operába illő effektusainak kíséretében jelentek meg, s ez mit sem apasztotta a rendezés politikai támadóerejét. Az olasz közönséget dicséri, hogy az előadás
e jellegzetességére éppúgy mindvégig fogékonynak bizonyult, akárcsak Flórez, vagy a Mathilde szerepét alakító remek lett szoprán, Marina Rebeka eszményien formált kantilénáira.
Decca, 2 DVD
