A három nővér a nagymama hűlt helyét kerülgeti, a nemrég elhunyt nagymamáét, akiről annyi azért megtudható az információit inkább magának tartogató filmből, hogy ő volt a családfő. Marina, Sofia és Violeta sokat mesélhetne a filmidőt meg sem váró hölgyről; valaki elmondhatná, mi a története az idétlenül rezgő masszázságynak vagy a szülők hiányának, de ez nem egy megmondós film, hanem az argentin melankolikusok csendszimfóniája. A nagymamátlan ház Buenos Airesben található, de sem tangóharmonika-dallamok nem szűrődnek át a spalettákon, sem Ricardo Darín nem állít be mint az argentin film nagykövete. Ez a ház nem annyira az egyetemes filmtörténetbe van bekötve (Csehov, a nagy orosz filmes vagy Bergman emlegetése persze mindig szerencsét hoz), mint inkább a szereplők nem túl egyetemes, ám annál egyénibb - egyénien eseménytelen - történetébe. Amelyről épp annyi tudható meg, amennyit ezek a búval-bájjal bélelt lányok láttatni engednek, ami nem sok, mert Marina főleg csak néz, Sofia főleg csak duzzog, Violeta pedig főleg csak fekszik: hol a kedvesén, hol más fekvőalkalmatosságon. A lányok hol gyanakodva méregetik egymást és egymás gyászát, hol maguk elé néznek a kanapén. Aki volt már három gyászoló lány, bizonyára reális élethelyzetként értékeli a látottakat, de aki nem, az is érdeklődéssel figyelheti a szobák közti testi-lelki mozgásokat. És Ricardo Darín még mindig sehol. A lányok viszont pizzát rendelnek vagy videót: csak argentin film ne legyen - mondja egyikük a rendelésnél, az sem kizárt, hogy inside joke-ként. Milagros Mumenthaler filmjét viszont azok fogják megrendelni, akik kedvelik, ha a kamera elidőz egy öreg írógépen, egy fűzőbe fogott női háton vagy a jelentéssel bíró ablakokon. A távolban olykor elpattan egy húr is, de a rendezőnőt dicséri, hogy valaki mindig van, aki két lélekrezdülés között elmossa a szennyes edényt. És Ricardo Darín sem állít be; egyszer sem.
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
