A szubverziónak és az önreflexivitásnak vannak felületi és egész rendszert érintő változatai. Az első csak kellemesen bizserget, a második viszont valódi változást eredményez, például egy műfajban. A szuperhősképregényekben már jó ideje túl vagyunk a döntő önironikus és önkritikus mozzanatokon (bár az tény, hogy a rendszer maga alapvetően változatlan maradt), de a filmek esetében most vagyunk a műfaji zeniten. A jövedelmező, jól bevált forma addig nem fog átalakulni, amíg valami miatt a nézői érdeklődés lanyhulni nem kezd.
A Deadpool ál-önreflexivitásban utazik: lelkesen kikacsint a nézőkre, teszi nevetség tárgyává testvérfilmjeit és a hollywoodi szisztémát, de valódi változást nem hoz. Egy sokadik szuperhősös filmet látunk a maga kliséivel, melyben kicsit több meztelenkedés és káromkodás van – bár Deadpool figurájának értelme sem lett volna nekifutni nélkülük. Még azt sem állíthatjuk, hogy műfajhibridről van szó: bár vannak vígjátéki, drámai és romantikus elemek, de nem illeszkednek szervesen, inkább egyenetlen és néha kimondottan rosszul időzített hangnemváltásokat eredményeznek. Ráadásul az antihősként kultfigurává vált Deadpoolból szinte szabályos hőst csinálnak (hiába tagadják), ami pont a pikantériáját veszi el. Közben a poénok széles skálán mozognak és jól is működnek, s az is jót tesz a filmnek, hogy látszik az alkotók lelkesedése és a rajongók kielégítésének vágya (ők imádni is fogják). A Deadpool renegátnak álcázza magát, miközben ugyanolyan eminens, mint nemzetiszínű kezeslábasba öltözött társai.
Forgalmazza az InterCom
