Film

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, ahogy a filmipar figyelme (újra) a teljesíthetetlen szépségideálok felé fordult.

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás sivatagon is túl, éldegélt egy szegény salétrombányász az ő világszép feleségével és négy feltűnően karakteres gyermekével.

Mind ismerjük az anekdotákat, vicceket és horrorba illő történeteket arról, hogy milyen borzalmas dolgok történhetnek az oldalvonal mellett gyerekfocicsapatok összecsapásakor.

Filmek tévében, filmek moziban

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

A dán tévékrimiknek nyilván erősségük a bűntörténet hátteréből előhívható társadalomrajz.

Az eddig ismert világrend felborult, valamennyi országban előretörtek a szélsőségesek, a populisták vagy épp az anarchisták, akik csábítóan egyszerű, de pusztító megoldást hirdetnek az emberiséget fenyegető komplex problémákra.

Attól azért eléggé lehetett félni, amikor Koltai Róbert Michael Madsennel és Vinnie Jonesszal forgatott.

Miközben zeneki karrierjében folyamatosak a sikerek The Weeknd Az idol című sorozata után legújabb filmje, Az éjszaka határán is csúfosan megbukott.

Az utolsó táncosnőben Pamela Anderson saját maga egyfajta alteregóját játssza, alakítása pedig közel járt ahhoz, hogy Oscar-jelölést kapjon. Ám Gia Coppola filmje túlzottan ragaszkodik a főszereplője és főhőse közötti párhuzamokhoz.

A gyász furcsa tudatállapot; egyfelől természetes folyamat, el kell telnie elkerülhetetlenül, lerövidíteni, enyhíteni nem lehet.