Nagyszüleimet meglátogatva (heti minimum egyszer, leggyakrabban hétvégén, esetenként hétköznap délután; de ha egy-egy ilyen kimaradt, már érkezett is a telefon, „az unokák megint elfeledtek”, „felénk se néznek”, sőt „meg se ismernek már minket” – ilyenkor következett a bűnbánó, egész hétvégés ottalvás) két dolog volt biztos: hogy mama süt, papa meg meccset néz. Előbbi leggyakrabban az almás porlóst, utóbbi a Fradit jelentette; amikor rákérdeztem, mama mégis azt mondta, hogy ő nem édesszájú, papa meg azt, hogy ő nem fradista; sőt, nem drukkol senkinek, legfeljebb, ha unalmas a meccs, akkor a gyengébbiknek. Ez a tőle tanult pártatlan hozzáállás (mármint a meccsekhez) sokat jelentett nekem, hogy lehet úgy is sportot nézni, s kicsit tágabb értelemben élni és létezni, hogy nem állunk egyetlen oldalra se. Nagyapám tehát reggeltől estig, hétköznap, hétvégén és ünnepnapokon is mindig sportot nézett, és mindig csak a sport élvezete kedvéért. Ha nem volt foci, akkor kézilabdát, ha az se, akkor autó-motor sportot, végső esetben teniszt vagy sznúkert. Közben a tévé előtt, a kisasztalon ott állt egy kopottas kis krigli, benne a sör és vörösbor változatos keverékével (zagyvással, ahogy ő nevezte), és a műsorújság, benne bekarikázva az aznapra szánt sportközvetítések.
Egy alkalommal azonban történt valami: nagyszüleim nálunk vendégeskedtek, én pedig a vasárnapi ebéd után lecsaptam a távirányítóra, és valamelyik királyi adóra kapcsolva elkezdtem nézni a Királylány a feleségem című klasszikust (amelyről annyit tudtam, hogy szerepel az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című kötetben, remake-je, a Tulipános Fanfan pedig a 2003-as Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje volt; utóbbi kisebb felháborodást is kiváltott, mert hogy ilyen gyenge mozi még nem nyitotta meg a seregszemlét (azóta ez a dicsőség már valószínűleg a Grace – Monaco csillaga című borzalomé). Nagyapám, akit soha nem láttam sporton kívül bármi mást nézni, versenyt hahotázott apámmal, majd elkezdte előre bemondani a poénokat. Ezek ugyanis még mindig ülnek, június 9-én 20.45-től mindenki láthatja a Dunán. Ismétlés a tudás atyja jeligével ugyancsak a Dunára kapcsolhatunk június 7-én, ahol 21.20-tól A siker édes illatát vetítik, majd június 11-én irány az M5, ahol 21.00-kor kezdődik a Szindbád. Kevésbé magabiztosan, de június 10-én is az M5-re tévedhetünk, ahol a poszt #metoo Polański egyik jobban sikerült darabja, a Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy megy 21.00-tól. Nézzük, mondjuk, fél szemmel, akkor a csalódás is csak feleannyira fáj.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
