Aztán a Magic Boys teljesen jó film lett, filmrendezői pályájának második legjobb darabja. E siker nem kis részben annak köszönhető, hogy Koltai a két sztár jelenléte ellenére sem érezte úgy, hogy ő lenne Quentin Tarantino vagy Guy Ritchie…
De nem kell mindenkinél ennyire magasra tenni a lécet, így az is rendben van, hogy számos sikerrel a háta mögött Guy Ritchie egyszer csak úgy lett vele, hogy megcsinálná a maga Indiana Jonesát, s ha már belekapott, akkor egy levegővel a maga Dan Brownját is. Utóbbi esetben mondhatnánk azt is, hogy sokkal rosszabb biztos nem lesz az eredetinél. Mondhatnánk. S Guy Ritchinek nyilván még azt is elnéznénk, hogyha valahol az Eiger vagy a Mönch, esetleg a Jungfrau lábánál egy folklórfesztiválon a Vogellisit énekelné bőrgatyeszban, egy kiadós jódlibetéttel.
De akkor, amikor éppen megcsinálja a maga tökéletesen erőtlen, abszolút tanácstalan és fantáziátlan Indiana Brownját, s közben elkezd valamit nagy hangon magyarázni Andrej Tarkovkszijról és a Stalkerről, akkor azért megáll az emberben az ütő, s arra gondol, hogy nem kell-e attól tartania, hogy a majsztró (Ritchie) legközelebb nem bel canto áriákkal akar-e nézői kedvében járni, természetesen saját maga és szűkebb családja előadásában.
Régen a magyar filmgyártást volt szokás alkotói oldalról utazási irodának tekinteni, s nem volt film görögországi jelenet nélkül, most egy nagy mester vert el 200 millió dollárt, de legalább látta a piramisokat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
