Magyar Narancs: Mit tudunk ma Erkellel kezdeni, s mit adhat a zenéje a mai hallgatóságnak?
Pál Tamás: Bár egy roppant értékes személyiséggel és hagyatékkal állunk szemben, a hivatalos Erkel-kép homályos, át- és meggondolatlan. A társadalomban, s ebbe beleértem a zenésztársadalmat és bizonyos értelemében még a zenetörténészeket is, az a vélemény gyökeresedett meg, hogy Erkel Verdihez, Donizettihez, de akár még Meyerbeerhez képest is epigon, akinek a működése az említettekhez nem fogható. Ez egy oldalról igaz, hiszen Erkel közege nem hasonlítható az olasz operakultúrához, amely Donizetti felléptekor már 200 éve termelte számtalan város temérdek operaházának a műveket. Másrészt tökéletesen téves, mert Erkel tehetsége és tevékenysége, az előbb említett viszonyokat figyelembe véve, túlértékelhetetlenül óriási. ' nem született bele egy meglévő operai világba, nem helyezkedhetett bele annak hagyományaiba, nem fülelhetett fiatalkorában elődei munkáira, mint a zenészdinasztiákban szokás. Benne megfejthetetlen okból - egy, a mai elképzeléstől eltérően zeneileg nem olyan borzasztóan műveletlen, ám mindenképpen operátlan világban - a nemzeti opera megteremtésére irányuló ambíció támadt - szeme előtt tartva az olasz és francia mintákat. Hihetetlen érzékenysége és zsenialitása abban is lemérhető, hogy legjobb tudomásom szerint soha nem járt külföldön, s csak a fiai, vendégei híradásaiból és a kapott kottákból tájékozódott.
MN: A tartózkodó megítélés nemzeti kérdéseink kibeszéletlenségének vagy inkább szakmai okoknak tudható be? Olvastam kritikát, amely áttételesen őt és a hozzá hasonló szerzőket a "romantikus marháskodás" kategóriájába sorolta.
PT: Ilyen alapon Csajkovszkij Muszorgszkijhoz képest, Mendelssohn Beethovenhez képest ugyancsak romantikus marháskodás. Az biztos, hogy a nemzeti kérdések megoldatlansága a csomag részét képezi. Mert bár nincs olyan magyar ember, aki a Himnusz hangjait hallva ne borzongana meg, hajlamosak vagyunk magunkat s nagyjainkat is lenézni: "Ez csak egy Erkel! Bizonyíthatóan rosszabb, mint a Rigoletto!" Ez igaz, de mégis egy profi magyar zenész miért érzi feljogosítva magát, hogy Erkellel ne törődjön, miközben egy orosz zenésznek elég egy Glinka-partitúra, és máris életét és vérét adja a nemzeti muzsikáért?! Azt kell mondanom, hogy más vonatkozásban, más köntösben ez ugyanúgy jelen van a teljes magyar zenei világban. A Kodály-művekre is azt szokás mondani, hogy nem olyan jók, mint amilyen kiváló zenepedagógus volt a szerzőjük, bezzeg az internacionalista Bartók! Szintén zenészek szokták megvető ajakbiggyesztéssel felhozni, hogy "Erkel operáinak jó részét a fiai komponálták! Erkel-műhely működött!" Ez így van! De meglátásom szerint Erkel számára nem a saját mű volt a lényeg, hanem a magyar opera megszületése! Ebből a szempontból nézve kit érdekel, hogy a Bánk bán kezdetén hallható, szűkített akkordú belerobbanás az eredeti Bánk bán egy Erkel Sándor által írt tánczenéjéből származik-e?! Ezt bizonyítja, hogy Erkel nyugodtan és minden aggály nélkül ír arról, hogy egyik-másik részt melyik olasz vagy francia opera mintájára írta. Másik oldalról viszont eszébe sem jut, hogy hangsúlyozza, miben jár az élen: egy szóval sem említi, hogy az operatörténetben először használ angolkürt, cimbalom, hegedű és hárfa alkotta együttest - nota bene, zseniálisan!
MN: Bár történelmietlen a kérdés, mégis felvetődik: ha máshol születik, igazi nagysággá válik?
PT: ' így is az, legfeljebb több művet írt volna. Meggyőződésem, hogy az Erkel-operák legjobb részeit - tehát nem a teljes alkotásokat - minden további nélkül odaállíthatjuk akár a Donizetti-, akár a fiatalkori Verdi-művek mellé. A Bánk bán híres első jelenete, amelyben Petúr egy recitativo accompagnatóban beszél a lázongó magyar urakhoz, Erkel műve. Ez a minden taktusában és pillanatában remek rész körülbelül 20 partitúraoldalt tesz ki - ezt nem lehet véletlenül megcsinálni! Az a tragikus, hogy eddig csak piros-fehér-zöld ügynek tekintettük őt, és nem igazi zenei kérdésnek, ezért nem gondoskodtunk a megismertetéséről. Ne feledjük, hogy Donizetti és Verdi esetében is az utolsó 50 év vívmánya, hogy minden művüket játsszuk! Van a közönségben igény, hogy a kevésbé ismert, ám értékes alkotásokat hozzuk napvilágra, s ebbe éppenséggel beleférnének az ő operái is. Azt is károsnak tartom, hogy a hazai zenei oktatási intézményekben nem szerepelnek az ismeretlenebb operáinak áriái, együttesei, amelyek profi munkák, s kiválóak lennének tanítási célokra.
MN: Hogyan folytatódik az életműve a hazai operairodalomban?
PT: Gyakorlatilag mindent újra kellett kezdeni, a sorban következő jelentős állomás már Bartók és Kodály nevéhez kötődik. Az operát a verseny, a megrendelések tartják életben, s e tekintetben az akkori 4-5 játszóhely nem biztosított megfelelő felhajtóerőt. Kevés volt az előadás s az egyéb olyan mozgás is, amely a már megszületett műveken alakított volna. A Hunyadi László La Grange-áriája is akkor készült, amikor egy Anne de La Grange nevű hírneves francia énekesnő idelátogatott, s szerették volna egy magyar darabban is felléptetni. Erkel gyorsan írt egy áriát, mely azóta a darab ékkövének számít. Amikor tehát megmoccant valami, rögtön eredménye lett. Nem segítette a hagyaték megfelelő gondozását, hogy az ő idejéhez képest alapjaiban változott meg az énekstílus, énekkultúra. A korabeli stílus öszszességében technikailag magasabb rendű volt, zeneileg nagyobb tudást kívánt - egy korabeli Bánk bán-előadás Bellini Puritánok című operájához hasonló, virtuóz koloratúramagasságokkal rendelkező tenoristát igényelt. Az 1930-as években Rékai Nándor és Nádasdy Kálmán ezért dolgozta át a 20. századra jellemző énekstílusnak megfelelően a partitúrát, s ezen az átiraton keresztül ismertük és szerettük meg az operát. Az utóbbi években a Borisz Godunovhoz hasonló vita bontakozott ki, hogy az átiratot vagy az eredetit játsszuk-e. Debrecenben elővették az eredetit, és nagy sikerrel játszották. Ennek ürügyén megint átestünk a ló másik oldalára, s egyesek az átdolgozást vacaknak, hovatovább hamisításnak bélyegezték, ami nyilvánvaló butaság. Egyiket sem kell elvetni.
MN: Milyen feladatok állnak még előttünk az Erkel-életmű feldolgozása terén?
PT: Még nekem is, aki láthatóan erkelomán vagyok, ilyen évfordulós alkalom kell, hogy felismerjem a művek igazi értékét. A Bátori Máriát nem játszani komoly vétek. Kissé furcsa, katarzist és hepiendet nem kínáló alkotás, a zenei megvalósítást figyelembe véve azonban mindenképpen színpadra kívánkozik. Erre Szegeden kísérletet is teszünk. A Sarolta históriája sokkal zavarosabb, zenéje mégis ugyanolyan értékes - ez is többet érdemelne, mint amit majd most mutatunk meg belőle. Összességében mindenképpen jó lenne, ha az operát játszó színházak, élükön az operaházzal, összehangoltan kísérletet tennének az életmű bemutatására. Még akkor is, ha egyikről-másikról kiderülne, hogy abban a formában, ahogy megíródott, nem áll meg a lábán. Két kritikai kiadás - a Hunyadi László és a Bátori Mária - már rendelkezésünkre áll, változás mégis csak akkor kezdődik, ha a teljes hagyatékot nyugodtan, az ostoba kritikai szemlélettől megszabadulva, nagy apparátussal elkezdjük kibogozni és hozzáférhetővé tenni. Ez szerintem nem pusztán kultúrtörténeti érdekesség kérdése, mert ha ez a szemléletváltás Erkel-ügyben teret nyerne, az akár az egész kultúraszemléletünkre pozitív hatást gyakorolna.
