MaNcs: Munkáidról rendre elmondják, hogy szürreális, ironikus, groteszk világképet mutatnak, érzéki fogantatásúak.
Juronics Tamás: Annyiban igazad van, hogy a Mandarin témáját - mondjuk azt, hogy az érzékiséget vagy a bután férfi-nő kapcsolatnak titulált esetet - kerülgettem leginkább az eddigi pályám során. Mindezt azonban meglehetősen lírai módon tettem, hiszen még sosem beszéltem erről az ügyről olyan nyersen, mint ebben a darabban.
MaNcs: Ez a mű rendszeresen botrányt kavar. Te belenyúltál a librettóba?
JT: Nem. Szerintem alapvetően jó ez a történet, ráadásul nagyon konkrét is - részben a programzenéből fakadóan. Persze az az életérzés, amit képvisel, ma már zavaróan hat. A Mandarin, amely ´19-ben készült el, a gyakran emlegetett tabusértés mellett tökéletesen követte a kor meghatározó irányzatát - nemcsak zenei értelemben. Leginkább arról beszélnek, hogy Bartók, lépést tartva az akkoriban kialakuló atonális muzsikával és az elszántan nyomuló dodekafón-csapattal, élén Schönberggel, milyen modern művet hozott létre. Bartók egyébként nem akart ezzel a rendszerrel mélyebben foglalkozni, hiszen számára a zene sokkal szerteágazóbb és burjánzóbb volt annál, mintsem hogy a divat kedvéért kizárólag a dodekafóniát alkalmazza. A műbe viszont beépített mindent, ami kortünetnek számított a világban. Ezért a Mandarin szimbólumok sora. Akkoriban az, hogy valaki keleti, egyszerre volt egzotikus és veszélyes - nálam nincs kínai, csak egy kopasz férfi. Az Európát fenyegető "sárga veszedelem" szervesen hozzátartozott a korhangulathoz, ahogy a szörnyek különböző művészeti ágakban történő megjelenítése sem volt l´art pour l´art rémisztgetés. Nem hiába nevezik ezt a kort "szörnykorszaknak". Mindez, főleg az I. világháború után, erősen tükrözte a társadalom lelkiállapotát, és egyet jelentett a pénz, a tőke hatalmával. A csavargók a külvilág brutalitását jelképezték, a fiatal és az öreg férfi pedig - a darabban mindkettő én vagyok - nem más, mint a szexuális érettség kezdete és vége. ´k tehát mind jelzésértékűek, egyetlen szereplő van, aki hús-vér ember, és ez a Lány. Prostituáltként ábrázolni - már csak ezért is - indokolatlan és elcsépelt.
MaNcs: Ezek mind apró változtatások.
JT: Még nem vallottam be, hogy becsempésztem a darab elejére egy kis előjátékot, amit külön felvonásként kezelek, de eredetileg szerves része a darabnak. Ez azért fontos nekem, mert sorsszerű állapotot képvisel. Az üres színpadon ott van egy férfi és egy nő, kvázi meztelenül, és egyszer csak egymásra találnak, de hirtelen innen-onnan előkerülnek különböző tárgyak, és lassacskán köréjük épül egy szoba, már állnak a falak, és ott találják magukat ebben a térben, felöltözve. Azért kellett felépíteni ezt a teret, mert ez az a világ, ami folyamatosan gátolja annak a szerelmi vágynak a kitörését, ami a Mandarin lényege. Meg kell érteni, milyen tiszta állapotból került elő ez a két ember, hogy ez a tisztaság hogyan torzult el, és végül - ez a fantasztikus a darabban - majdnem eljutunk odáig, hogy erősebb a vágy, mint a külvilág agressziója. Persze ez az egész nem ilyen heroikus. Egyébként a darab végén ugyan ott van a diadalmaskodó halál, nem az a lényeg, hogyan hal meg a Mandarin, hanem az, hogy a Lány hogyan veszíti el.
MaNcs: Azt mondtad, "mandarinnak lenni egy állapot". Ez a darab mégis az ideiglenességről és a bukás elkerülhetetlenségéről szól.
JT: Ezt egyáltalán nem így érzem. A Mandarin személye fogalommá vált, mondjuk azt, hogy a vágy megtestesítője. A mandarinság egy normál férfi számára, mint amilyen én vagyok ebben a darabban, a vágyódásnak egy olyan elemelt szintjét jelenti, amikor bizonyos földi törvények már nem hatnak. Ez a férfi és mindaz, amit képvisel, egy másik dimenzióba került, és már nem érdeklik az olyan apróságok, mint a gravitáció meg a halál. Rettentően egy-ügyű ez a pasas. Meg akarja csókolni a Lányt, mert csak erről van szó, és minden mást nem létezőnek tekint. Ezért győzedelmeskedik, három halál után is. És nem tudom, mit értesz azon, hogy "ideiglenes". Mert szerintem egyedül ez az állapot fontos az életben, minden más ideiglenes.
MaNcs: Csak azt mondom, hogy ha a vágy eléri tárgyát, akkor megszűnik létezni, és a szexus önmagában kevés a kiteljesedéshez.
JT: De ez más! Egyébként is, ez egy férfias darab.
MaNcs: Gondoltam.
JT: Nem miattam!
MaNcs: A koreográfiáid egyik jellegzetessége, amellett, hogy ki nem állhatod a happy endet, egy már-már állandó mozdulatsor: valaki elrugaszkodik, kapaszkodik, végül elzuhan. Tehát hogy a törekvések, vágyak elhalnak, vagy a semmibe futnak, és még a megnyugvás is bizonytalan.
JT: Jól látod. Egyrészt valóban nem vagyok hurráoptimista alkat, másrészt -miközben alapvetően önmagamból építkezem - mindez inkább színpadi érzés kérdése. Amikor a nézők azt várják, hogy itt most valami nagyon jó történik, és kezdődik a tűzijáték, teljesen váratlanul csavarok egyet a történeten, és a boldog végre várók ott ülnek a paradicsomi tudatlanságban, mindemellett elrontom a hangulatukat is. Azért remélem, vannak olyanok is, akik értenek.
MaNcs: Miközben koreográfusként majdnem kizárólag a szerelemmel foglalkozol, úgy érzem, hogy ez az egész nem olyan fontos számodra. Vagy nem hiszel benne.
JT: Hát igen... Nyilván amikor fiatalabb voltam, még bennem volt a szerelemkeresés. Na, most annyira nincs meg bennem, és ez jól van így. Nekem a szerelem bonyolult, összetett, mindig többet akar. A vágy egyenes, nyílt, iránya van, tudjuk, hogy vége van. Teljesen tisztességes.
MaNcs: A legszemélyesebb munkáid, mint a Sárember, önelemzések is?
JT: A táncalkotó nagyon nehezen tudja elrejteni a személyiségét, feltéve, ha nem notórius hazudozó. Ilyenek is vannak, őket őszintén csodálom. Belőlem általában sokat kivesz egy-egy darab elkészítése, nem is fizikailag, hanem leginkább mentálisan. Azt hiszem, azok, akik megnézték az elmúlt hat év munkáit, sok mindent tudnak rólam.
MaNcs: A kép, amit mutatsz, eléggé megtévesztő. A többség kizárólag a kétméteres maszkulin macsót látja benned, aki egészen elképesztő látvány a színpadon.
JT: Én ezt nem hiszem! Leginkább arra törekszem, hogy az érzékenységemet vegyék észre. A civil életemben, amikor mondjuk kimegyek az utcára, vagy egyszerűen élek, talán van valami abban, amit mondasz. De amikor alkotok, nincs miért mást mutatnom, mert nem én vagyok a felszínen, nem beszélek nyíltan önmagamról, nincs miért játszanom.
MaNcs: Huszonnégy évesen, hat éve kerültél az együttes élére, és lényegében mindent elértél, ami ebben a renyhe magyar táncéletben egyáltalán lehetséges. Miért van az, hogy még azok sincsenek rólad jó véleménnyel, akik egyébként méltányolják a munkáidat?
JT: Végre egy jó hír! Nagyon örülök. Sosem szerettem volna úgy kinézni, mint aki kenyérre kenhető. Általában azért nem szeretnek, mert nem vagyok "kedves" ember, és az emberek közötti közlekedésben nem érdekelnek a szabályok. Bizonyos formaságokat nem tartok fontosnak, mert úgy gondolom, hogy azok a dolgok eltakarására vannak kitalálva. Én még néha szeretek egyenesnek meg őszintének lenni.
MaNcs: Az egyenesség egyáltalán nem jellemző erre a szakmára.
JT: Már nem nagyon foglalkozom a szakmával. Nem hiszem, hogy lényeges. Alkotóként egyébként sem lenne szerencsés, ha szakmai ügyekben az én véleményem lenne a döntő, nem is szeretnék ilyen módon ellenségeket szerezni. Mert a tehetség - mint mérce - az emberek megítélésében szart sem ér. Legfeljebb annyi, hogy jól jön a szakmában, ha van egy kicsit. Nem az határozza meg az emberi viszonyaimat, hogy valaki tehetséges-e, vagy sem. Nagyon sok tehetségtelen barátom van, engem egyedül az érdekel, ki milyen ember. És sokakra egyáltalán nem hat a sikertelenség, sokakat egyáltalán nem torzít el a kudarc.
MaNcs: Az önmegvalósításnál fontosabb a csapatépítés, az összetartás?
JT: Az egyéni törekvéseim azt diktálják, hogy csapattal dolgozzam. "Falusi" ember vagyok, szeretek szűk körben élni. Rettentően idegesít a nagyváros, mert azt érzem, hogy az emberek nem tudják, mit csináljanak, hol a helyük, mihez kezdjenek és kihez tartoznak. Azzal, ami mostanában megy, lehet, hogy nem tudok lépést tartani. Mindemellett nagyon zárkózott és rettentően öntörvényű vagyok. Leginkább én szabom a törvényeket. Azokkal tudok igazán intim dolgokat létrehozni, akiket ismerek. Ha utaznék a világban, félő, olyan egyszerű darabokat csinálnék, amelyekkel nem kell sokat nyűglődni, egyszerűek, és jó sok lépés van bennük. Komoly produkciókat ott látok, ahol alkotóműhely van, ahol több éve dolgoznak együtt emberek, társulatban. Egyébként is szerintem jól működnek a dolgok, alkotó emberek köré szerveződnek, és a színházat általában művészek csinálják. Persze mostanában az a tendencia, hogy a színházvezetésre egyedül a menedzserek képesek. Mert a művészek olyan vicces fiúk... Ostobaság!
MaNcs: Szerinted most hol tartasz, és valójában hol lenne a helyed?
JT: Ez ma már nem érdekel. Egyedül azt tartom fontosnak, hogy eljutottam odáig, hogy nem szégyellem azt, amit csinálok, sőt szeretném, ha minél több ember látná.
MaNcs: Mi van a színházi léten kívül?
JT: Nem tudom, nekem az életem ez az egész. Nincsenek privát ambícióim. Én egész nap színház vagyok, a színház meg én vagyok. Nálam olyan nincs, hogy este nyolc után elkezdődik a privát életem a veteményesben. Az a bajom - harmincéves vagyok, ugye -, hogy rettentően félek a haláltól. Ez valószínűleg azért van, mert imádok élni. Tudom, hogy nem vagyok egy Petőfi-típus, és nagyon valószínű, hogy még nyolcvanéves koromban is boldogítom a szakmát, de már most félek attól, mi lesz, ha meghalok. Múltkor New Yorkból repültem hazafelé, és elképzeltem, mi történik, ha lezuhanunk. Elmondhatatlan, milyen érzés vett erőt rajtam.
Tudod, mi volt a legrosszabb? Hogy pont az óceán fölött repültünk, és én is, mint minden hülye, azt gondoltam, egyértelmű, hogy csak én fogom túlélni. Aztán belegondoltam: és akkor mi van?
Hiszen esélyem sincs kiúszni!
Horeczky Krisztina
