A Moziünnepen bemutatkozó filmje, az Egyetleneim a legjobb első film, és a kritikusok díjáért versenyez Velencében.
*
Magyar Narancs: A főiskolát Prágában végezte. Mi vitte oda?
Nemes Gyula: Amikor az első kisjátékfilmemet, a Papagájt megcsináltam, itthon nem nagyon vettek tudomást róla, viszont egy cseh tanár látta a FAMU-ról, és azt mondta, ott a helyem. Kétszer is megpróbálkoztam Magyarországon a rendező szakkal, de először túl kiforratlannak találtak, másodszor megÉ gondolom, túl kiforrottnak. Ha akkor felvesznek, soha nem kerülök ki Prágába, ahol igazi műhelymunka folyik, és a legnevesebb emberekkel dolgozhattam együtt. Hagyomány kinn, hogy a játékfilmesek dokumentumfilm szakon végeznek - ahogy én is -, mert ez az a szak, ahol a tanárok hagyják, hogy azt csinálj, amit akarsz.
MN: De azért az Egyetleneim mégiscsak játékfilm.
NGY: Prágában megtanultam, hogy értelmetlen a kettő megkülönböztetése. Ha kivágnék jeleneteket belőle, dokumentumfilmnek is elmehetne - állandóan ugyanazokat az embereket, szituációkat látom magam körül, amik/akik a filmben is megjelennek; a mellékszereplők a barátaim, akik ugyanazokat a sztorikat mesélik nap mint nap, mint a filmemben. Az emberek régen azért mentek moziba, hogy viszontláthassák a valóságot, de a tévé elrontotta ezt az élményt - az Egyetleneim a valóság élményét szeretné visszaadni a nézőnek.
MN: Egy interjúban "kubistának" nevezte.
NGY: Egy olyan filmet szerettem volna készíteni, amelyben másfél órán keresztül egyetlen főhőst látunk, és az ő emlékei, képzelete, valósága, az adott szituáció összes elképzelhető változata egyszerre van jelen a vásznon, ugyanúgy, mint a kubista képeken, ahol egyszerre látok több dimenziót. Örök kérdés, hogy a film ablak-e vagy szem? Nálam inkább szem, mert igyekszem nem azt állítani, hogy "ez az egyedüli valóság, és ami azon kívül van, az nem létezik".
MN: A történet lényegtelen?
NGY: Ez egy léha film, hiszen a magánélettel foglalkozik, és a társadalmi kérdéseket is ezen a szűrőn keresztül láttatja. Annak ellenére, hogy a film hőse az ideális nőt keresi, az Egyetleneim ennél többről szól, a keresés lehetetlenségéről, értelmetlenségéről... vagy az értelméről? A nő metafora, tulajdonképpen csak ürügy, hiszen egy első film mindig a "hogyan jöttem és hogyan eszmélek rá magamra" kérdését járja körül. Az Egyetleneim nem történetmesélős film. Ki akartuk seperni az olyan hagyományos dolgokat, mint a pszichológia, a karakterek, az ok-okozati viszony, a motiváció, a jellemek vagy az összefüggések. Ettől lett ennyire töredezett, sokszor talán nehezebben érthető, de hát az életben sem érthetőbbek a dolgok. Ösztönösen utálom azt a profi filmkészítésnek nevezett valamit, amikor a történéseket jelenetekbe sűrítik. Ha beszélünk három órát, elképzelhető, hogy ebből csak háromszor tíz perc lesz az érdekes. Tarkovszkij szerint az ideális film az, ha felvesszük egy ember életét, aztán kivágjuk belőle a felesleget, nem pedig, ha dramaturgiai szempontok alapján összeszőjük őket. Mivel az Egyetleneimben nincs hagyományos értelemben vett dramaturgia, a nézőnek csak hátra kell dőlnie a székben és nézni. Azt szeretném, ha eközben nem arra jönne rá, hogy hányféleképpen lehet értelmezni azt, amit lát, hanem arra, hogy nem kell értelmeznie semmit, nem kell kutatnia a szereplők indokai, motivációi után. Ez egy jó értelemben vett felületes film, minden azt jelenti benne, ami.
MN: Én speciel beleszédültem.
NGY: Először fárasztó és szokatlan, a legvége pedig tényleg brutális - én is kóvályogtam, miután a musztert megnéztem. Kevés mozi mondhatja el magáról, hogy fizikai hatással van a nézőjére, az Egyetleneim azonban szó szerint felkavaró, főleg az első sorból. Egy drogellenes film - ha jegyet váltasz rá, utána biztos, hogy nem lesz szükséged drogokra. Próbáltuk a zene szerkesztési elvét követni, nem vágtunk, hanem mixeltünk - ugyanazok a képek különböző variációkban vissza-visszatérnek, több idő és tér csúszik egymásba a vásznon. Az utolsó jelenet kockánként lett összevágva - míg egy átlagos filmben négyszáz vágás van, az Egyetleneimben az utolsó öt percben háromezer.
MN: Generációs film.
NGY: Az emberek régebben közösségekbe szerveződtek, a munkahelyen, az iskolában megvolt a lehetősége az ismerkedésnek. A társadalom mára teljesen megváltozott. Az enyém, a harmincas egy tipikusan nagyvárosi, atomizált generáció. Filmrendező vagyok, van egy filmgyártó vállalkozásom, innentől kezdve az egyetlen lény, akivel napi szinten kommunikálok, a macskám. Hogy emberekkel találkozzam, kénytelen vagyok elmenni otthonról, ráadásul még azzal is etetnek, hogy ha elmegyek egy buliba, ott emberekkel fogok találkozni, és történik valami, ami nyilvánvaló, hogy egy baromság. Tipikus nagyvárosi probléma, hogy vagy igazodsz a társadalom által felkínált mintához, vagyis elmész rabszolgának egy multinacionális céghez, ahol majd idővel megismerkedsz valakivel, hazaviszed, aztán harminc évig együtt nézitek a tévét, vagy pedig egyedül vállalkozol - ha viszont ez utóbbit követed, elveszíted az egyik lehetséges közösséget, a munkahelyet. Nem véletlen, hogy az elmúlt tíz évben lett dömpingje a csajozásról, a pasizásról szóló könyveknek, filmeknek. Az Egyetleneim végére talán kiderül, hogy kritizálom is ezt az életformát, jóllehet a film dokumentarizmusa miatt úgy festhet, mintha természetesnek venném és azonosulnék vele. Ami persze részben igaz is, hiszen a film életrajzi - ezt én is mind végigcsináltam, csak lehetséges, hogy időközben felnőttem.
