"Elindult a szekér" - Balogh Roland gitáros

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2010. szeptember 2.

Film

Fivérével, a zongorista Zoltánnal alapított Finucci Bros Quartetben játszik, s jó néhány zenekarban vendégzenész. Tavaly megnyerte a Montreux-i Dzsesszfesztivál nemzetközi gitárversenyét. A huszonöt éves zenész első lemeze Twins Effect címmel a nyáron jelent meg a Gramy Kiadónál.

Fivérével, a zongorista Zoltánnal alapított Finucci Bros Quartetben játszik, s jó néhány zenekarban vendégzenész. Tavaly megnyerte a Montreux-i Dzsesszfesztivál nemzetközi gitárversenyét. A huszonöt éves zenész első lemeze Twins Effect címmel a nyáron jelent meg a Gramy Kiadónál.

*

Magyar Narancs: Az egyik legrangosabb dzsesszfesztivál nyertesének milyen a megbecsülése idehaza?

Balogh Roland: Tavaly, amikor megnyertem a versenyt, nagyon szomorú voltam. Azonkívül, hogy az interneten, néhány újságban meg a Duna tévében foglalkoztak vele, más nem történt. Azt hittem, hogy felkérések sora érkezik. Most viszont nem panaszkodom, mert szinte az összes dzsesszfesztiválon ott volt a zenekarom: Zsámbékon, Balatonbogláron, Szombathelyen, Szentendrén.

MN: Önmagát menedzseli?

BR: Sajnos igen. Saját magamnak kell felhívni embereket, holott mindenki azt várná, hogy valaki, mondjuk egy menedzser az én nevemben telefonáljon.

MN: Mi volt a montreux-i győzelem nemzetközi hozama?

BR: Úgy néz ki, hogy ősszel megyek Nashville-be egy másik zenekarral. Elhívtak mint sztárvendéget. Úgy érzem, hogy elindult a szekér.

MN: Külföldi menedzsmenthez nem próbált leszerződni?

BR: Egy-két San Franciscó-i és kaliforniai menedzserirodának írtam. Elküldtem a most megjelent lemezemet. Azt mondták, tetszik nekik, és hamarosan jelentkeznek. Szeretnék összehozni egy öt-tíz állomásos turnét San Franciscótól Los Angelesig. De a legtöbb menedzserirodából azt írták vissza, hogy sajnos nincs idejük, és túl sok előadót menedzselnek.

MN: Nemrég jelent meg az első lemeze. Műfajilag hová sorolná?

BR: A fusionhöz és a klasszikus dzsesszhez. Kilencven százalékban saját szerzeményeket tartalmaz, amiket a testvéremmel írtunk. Jó ikrekhez híven együtt írjuk a dalokat. Mondjuk én megírom az A részt, megmutatom neki, ha tetszik, segít megírni a B részt, aztán írunk együtt egy C-t. Gyerekkorunk óta kiegészítjük egymást.

MN: A poptól a dzsesszig elég sokfelé kalandoznak.

BR: A lemez is úgy lett megírva, hogy például az egyik dal, amin Emilio énekel, flamencós lett, van, ami dzsessz-rockos, fusionös vagy klasszikus dzsessz. Nagyon szeretem a Thief című dalt, ami elég modern, és remélem, mindenkinek tetszeni fog. Amikor írtuk, olyan volt, mintha valaki lopakodna a házban. És van rajta egy dal, aminek a címe Finucci blues, amit a verseny napján kaptam a Jóistentől.

MN: Miért éppen Finucci?

BR: A zenekar nevét az Oscar című filmből vettük. A Finucci testvérpárról, akiket maffiózóknak hisznek. Amikor egy téli napon hosszú bőrkabátban bementünk a Kőbányai Zenei Stúdióba, úgy néztünk ki, mint két maffiafőnök.

MN: Emilióval idén márciusban megnyerték a Voice and Guitar duóversenyt a németországi Völklingenben.

BR: Az MTV 1-be sikerült bemennünk, lehetőséget kaptunk, hogy eljátsszunk egy dalt és beszéljünk róla. Sajnos ma a celebeknek áll a világ. Nem szeretnék senkit megbántani, de a mai kor nem a kultúráról és nem a magyar zenei kultúráról szól. Holott a magyar zenészek nagyon tehetségesek, bárhová elmennek versenyezni, mindenhol nyernek vagy a dobogósok között szerepelnek.

MN: Milyen volt idén visszatérni Montreux-be?

BR: Ebben az évben nem volt gitárverseny, vélhetően azért, mert a Gibson nem tudta szponzorálni. Ám nagyon örülök, mert a sztárok között voltunk, a Miles Davis Hallban játszottunk. Összebarátkoztam Paco de Luciával, és John McLaughlinnel is találkoztam. Kicsit belekóstolhattam a sztárok világába. Nagyon közvetlen emberek. Jó volt, hogy luxusszállodában lakhattunk, vagy hogy eljutottunk Pat Metheny és Herbie Hancock koncertjére.

MN: Kik a példaképei?

BR: Gyerekkoromtól mostanáig nagyon szeretem George Bensont, John Scofieldot, Pat Methenyt. Kurt Rosenwinkellel, aki új zenei ágazatot alakított ki a dzsesszgitározásban, a Budapest Jazz Klubban találkoztam. Sokat tanultam tőlük emberileg és zeneileg is. De mondhatnám Joe Passt vagy zongoristákat, mint Keith Jarrett, Oscar Peterson, ők mind hatással vannak rám.

MN: És a magyarok közül?

BR: Akinél úgymond felnőttem, az Babos Gyula. Tizenhat éves korom óta tanított Kőbányán, és azóta is nagyon jó barátságban vagyunk. László Attilát is nagyon szeretem, ő tanított a főiskolán improvizációs gyakorlatra. Jávori Vili bácsi sajnos már nem lehet közöttünk. Póka Egonnak, a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatójának is sokat köszönhetek. Vagy Tornóczky Feri bácsinak, akinél gyerekkoromban elkezdtem a gitározást. Igazán apukám látta meg a tehetséget bennünk, ő egy ideig a vendéglátóiparban gitározott.

MN: Milyen szakmai vágyai vannak?

BR: Az egyik vágyam az, hogy vonószenekar kísérje egyszer a zenekaromat. Szeretnék egy olyan koncertet hangszerelni, amibe be tudjuk vonni a vonósokat, egy nagy szimfonikus zenekart összekötni a dzsesszel. Szívesen írnék filmzenét is. Például az egyik dalunk a lemezen az In memoriam Fellini, aminek a hangvétele olyan, mint a Fellini-filmek zenéje, mégsem hat utánzásnak. Mindig arra tanítottak, hogy egyedi legyek. Sokan esnek abba a hibába, hogy tetszik nekik egy világsztár, és azt utánozzák. Én is beleestem. Állandóan George Benson gitárjátékát utánoztam, és annak örültem, ha ugyanazt a gitárszólót ugyanabban a tempóban, ugyanazzal a feelinggel el tudtam játszani. De nem annak kell örülni, ha azt mondják, úgy játszik, mint George Benson. Mindenkinek azt ajánlom, hogy törekedjen az eredetiségre.

Neked ajánljuk