"Előttem a nagy óceán" - David Strathairn színész

  • Kriston László
  • 2008. július 3.

Film

Láttuk valahol. Nem is egyszer. Sokszor. Kilencven filmje valamelyikében. De nem biztos, hogy emlékszünk a nevére. Hollywood egyik legkeresettebb karakterszínésze. A maffiózók, a Bourne-ultimátum, a Szigorúan bizalmas, a Komputerkémek, a Dolores Claiborne, a Veszélyes vizeken, a Passion Fish vagy akár a Good Night and Good Luck 59 éves, Oscar-jelölt sztárja megjelenésünk napjától a My Blueberry Nights - A távolság íze című új Wong Kar-wai-filmben látható Magyarországon. A Theszaloníki Filmfesztiválon beszéltünk vele.

Láttuk valahol. Nem is egyszer. Sokszor. Kilencven filmje valamelyikében. De nem biztos, hogy emlékszünk a nevére. Hollywood egyik legkeresettebb karakterszínésze. A maffiózók, a Bourne-ultimátum, a Szigorúan bizalmas, a Komputerkémek, a Dolores Claiborne, a Veszélyes vizeken, a Passion Fish vagy akár a Good Night and Good Luck 59 éves, Oscar-jelölt sztárja megjelenésünk napjától a My Blueberry Nights - A távolság íze című új Wong Kar-wai-filmben látható Magyarországon. A Theszaloníki Filmfesztiválon beszéltünk vele.

*

Magyar Narancs: Wong Kar-wai állandó alkotótársa, Chris Doyle operatőr mesélte nekem, hogy mindig forgatókönyv nélkül dolgoznak. Engedték a producerek, hogy Amerikában is ezzel a módszerrel forgasson?

David Strathairn: Ez érdekes, én ugyanis láttam a forgatókönyvet! Legalábbis a leírt jeleneteket. A jelenetek nagyon pontosan le voltak írva. Kar-wai sokat beszélt velünk, színészekkel, és volt egy embere, aki az így születő ötleteket belevitte a forgatókönyvbe. Szóval formálódott az anyag. Szerkezeti szempontból nem érződött improvizáltnak a film. Mégis Kar-wai rendezői magatartása tükrözte azt, amire valószínűleg Doyle célzott: őt a felfedezés aktusa izgatja. Mindig az adott pillanat lényegét keresi, megjön a helyszínre, kitalálja, hova tegye a kamerát, mit akar látni a képkivágásban. Úgy éreztem, mindig az aktuális hangulatra vadászik, azt akarja megragadni, és ez olyasmi, amit nem lehet beleírni a forgatókönyvbe.

MN: Igaz, hogy fiatalon egy bohóctruppal turnézott?

DS: Egy rakás barát összeállt, és három évig utaztunk. Furcsa társaság volt az, banda. Gyerekszínházat csináltunk, afféle cirkuszt. Meséket adaptáltunk. Sok zene, tánc, bohóckodás, meg ügyetlenkedésre kihegyezett helyzetkomikum volt benne, hasra esés, seggbe rúgás.

MN: Melyik bohóc volt ön, a vidám vagy a szomorú?

DS: Az ütődött! A buta. A 70-es években végigutaztuk ezzel egész Amerikát. Iskolákban léptünk fel. Közben egy csomó alkalmi munkát is elvállaltam itt-ott. Aztán 1980-ban találkoztam John Sayles rendezővel, aki szerepet ajánlott a Return of the Secaucus Seven című filmjében; látta? Egy generációs tabló. Akkor kezdtem átszokni a filmezésre. De az utam, az útjaink alatt rengeteg csodás és bizarr dolgot volt módom megfigyelni. A társadalom teljes keresztmetszetét átláthattuk. De nem szállt el az ember: az elefántszar mindenkori felsöprésének szükségessége a földön tartott.

MN: Oscar-jelölt színészként ma is el kell járnia meghallgatásokra?

DS: Ó, nem nevezik már annak, mert egyes színészek úgy érzik, nekik már nem kell "vizsgázniuk"; engem sem kér rá már senki, hogy felolvassak a szerepből, hisz az tisztára meghallgatásnak minősülne... De találkozni azért muszáj a rendezővel. Kell egy kis ismerkedés, mielőtt elmegyünk táncolni. Mert az jó, ha a rendező látott valamiben, és úgy hiszi, jó lennél a feladatra, de ha soha nem találkozott veled, csak először a forgatáson, az finoman szólva is roppant veszélyes üzem.

MN: Az esetleges kellemetlen meglepetésekre gondol?

DS: Igen, még az előzetes találkozás után is történhet olyasmi. Sok éve volt egy nagyon rövid meghallgatásom, aztán sokáig nem hallottam semmit a rendező felől. Azt hittem, valaki mást szerződtetett. De két héttel a forgatás előtt bejelentkezett. Enyém a szerep. Gyorsan kellett felkészülnöm. Eljön a nagy nap, megjelenek a helyszínen, elkezdjük próbálni a jelenetet, alighogy az első mondat végére érek, ő leállít. "A múltkor nem volt akcentusod!" "De hát a szereplő innen és innen származik, gondoltam, illik hozzá", kezdek magyarázkodni. "Ó, itt senki sem használ akcentust!" Egy pillanat alatt szertefoszlott az egész koncepcióm. Ajjaj, most aztán hogyan egyeztessem össze az én ötleteimet meg az övéit?

MN: Melyik film volt ez?

DS: A cég. Sydney Pollack volt a rendező. Õ maga is kiváló színész. Nagyon laza fickó (a Theszaloníki Filmfesztivál idején SP még élt - a szerk.). A nagy baj akkor üt be, ha a rendezőnek fogalma sincs róla, mit akar. Ha nincs víziója a filmről. Ez elég félelmetes bír lenni egy színésznek.

MN: Szerepei nagy részében visszafogott férfiakat játszik, minimalista gesztusokkal, olykor egyenesen fapofával, afféle "understated" színjátszás ez. Tudatosan törekszik rá?

DS: Nem határozom el egy-egy szerepem előtt, hogy én most hű de visszafogott jellemábrázoló leszek! Mielőtt előadom a jelenetet, egyfolytában a lehetséges megoldási módokon gondolkozom, és ami végül kikerekedik, nos, rendszerint a visszafogott előadásmód felé tendál. De csak azért, mert abban a pillanatban az tűnik megfelelőnek. A kamera amúgy is nagyon érzékeny. Talán az a különbség a filmszínészet lényege, ami a közt van vagy ébred, amit a néző lát, és amit gondol arról, amit lát. A színész olyan helyekre vezeti a nézőt, amiről az nincsen meggyőződve, hogy ismeri-e. A színész azonban nagyon is kézzelfogható érzéseket vált ki benne erről az ismeretlen régióról. Nem úgy, hogy mindent kipakol az arcára, mert ha minden ott van a felszínen, akkor elenyész a misztérium. Ha úgy jövünk ki a filmről, hogy le vagyunk nyűgözve, de mindent értünk, minden a helyén van, az a filmkészítésnek egy másik szintje és módja. Ha viszont megtartjuk a misztériumot, belép a képletbe a közönség tudatalattija. Az ideális reakció egy filmre az, amikor a néző a moziból távozóban azt mondja: "Hát ez meg mi a franc volt? Nagyon tetszett, de nem értem teljesen." A gondolatok, impressziók hulláma megrohanja a vetítés utáni percekben, órákban. Megbeszéli a filmet azokkal, akikkel elment megnézni. Együtt élnek még egy kicsit.

Amikor arra kérik az embert, hogy egy író és egy rendező üzenetének hordozója legyen, kétségtelenül a világot próbálja leszűrni, és a tapasztalataiból valami értelmet desztillálni. Színészként fő törekvésem, hogy kiderítsem, mi az, ami a szerepemről nincsen benne a forgatókönyvben: mi a figura háttértörténete, múltja, mi mozgatja. Mert a forgatókönyv lapjain csak az szerepel, ami az adott pillanatban számít. Én viszont felépítem magamnak - saját használatra. Nem csupán arról van szó, hogy kitalálom, mi motiválja a figurát, inkább arról, hogy előttem a nagy óceán, és azt végigúszom ezzel a karakterrel.

MN: Melyik szerep kedvéért "úszott" a legmesszebb?

DS: A Good Night and Good Luckban Edward L. Murrow életre keltése követelt a legtöbbet. Meg kellett változtatnom a hangomat, elhagyni a manírjaimat, némileg a külsőmet is átfazonírozni, és közben arra koncentráltam, miről is szólt a Murrow-jelenség. A Dolores Claiborne-ban játszott férfi pedig kész rejtély volt. Egy olyan rejtély, aminek alapjáraton piszokul nem érdekel a megfejtése. Megérteni egy ilyen szörnyű pasas benső pszichológiáját, na ne. Nehezemre esett eljátszani azt a mérhetetlen brutalitást, nem is éreztem jól magam utána.

MN: Kik a kedvenc partnerei, volt olyan, akitől sokat tanult?

DS: A színészi munkát annyiféleképpen lehet megközelíteni. És a másik ember felkészülését sosem kérdőjelezhetjük meg. Mindenki úgy végzi el a feladatát, ahogy akarja és tudja. De aztán ami ténylegesen számít, az az adott pillanat. Minden metódus, előkészítés lényegtelenné válik, amikor ott vagyunk a jelenetben. Hogyan áramlik az energia a szereplők között? Milyen képkeretben szerepelünk? A színész feladata, hogy maximálisan jelen legyen az adott pillanatban.

Neked ajánljuk