Bevándorlók, fundamentalisták és embercsempészek találkahelye. Egyszerre átmeneti helyszín, lehetőség a boldogulás új terei felé, kudarclelőhely, otthon vagy csak egy sziget, ahová a flamingók is vissza-visszajárnak. Miközben az útikalauzok – Aphrodité, ugye – a szerelem szigeteként emlegetik, Ciprus gyakorlatilag a menedékkeresők állandó bázisa. A görög–török konfliktuson túl itt él együtt, egymás mellett, jóban és rosszban például kínai, bangladesi vagy épp Srí Lanka-i férfi és nő, akik így-úgy megpróbálják átvészelni azt az időszakot, amíg sikerül továbbállniuk, ki tudja, hová, vagy csak elfogadniuk a végállomást. Iva Radivojevic kissé furcsa, lírainak ható, esszéfilmnek definiált alkotása egyszerre tűnik úti dokumentumfilmnek, amely során egy nyugodt, egytónusú hangú nő mesél Ciprusról mindent, amit tényleg érdemes tudni, miközben a film öt fejezetben személyes történeteket mutat be. Az egyéni reflexiók általánosnak tekinthető migráns tapasztalatokat fogalmaznak meg, miközben súlyos éntragédiák vagy épp a csoportkohézió megnyilvánulásai kerülnek felszínre. Egy iraki aktivista kudarcának lehetünk tanúi, miközben kicsit arrébb fundamentalisták muszlimokra vadásznak, antifasiszta tüntetést szerveznek vagy neonácikkal csapnak össze, de van egy pont, mikor a narrátor – aki olykor még vissza is kérdez – arról mesél, hogy volt olyan, mikor majdnem kétszáz bevándorló fulladt a Földközi-tengerbe…
Tolerancia, önazonosság, hovatartozás-érzés szolid szenvedélyéről, na meg egy bonyolult atmoszférájú helyről szól a film, amely szerint végtére is nem léteznek határok.
