A fesztiváldíjakkal bőven kidekorált film vagy inkább jelenetsorozat legfőbb, mondhatni, felülmúlhatatlan erénye a jelenlét. A tényleges, élő pillanat színe, szaga, feszültsége teremtődik újra a képernyőn, a 2013–14-es, bátran történelminek nevezhető kijevi események hol csak furcsa, hol riasztó, hol pedig felhevült élethelyzetei a tétova kezdetektől – amikor még Janukovics mellett elkötelezett emberek is voltak a téren, és ingerült, de a tettlegességig el nem jutó viták is zajlottak az ellenoldallal – egészen a későbbi véres összecsapásokig tüntetők és milicisták között.
A film olykor egy-egy személyt emel ki a tömegből, mint például a szelíd, fiatal tanítónőt vagy – egészen röviden – egy hazafelé bandukoló fiatal párt: a fiú haja csatakos a vértől. Máskor meg éppen a tömeg szervezett erővé formálódásának bizonytalankodó mozzanatait látjuk: a hőzöngő, az elszánt, az óvatos, a hidegfejű, a bizonytalan összefogásának kevéssé sikeres törekvéseit. Egyetlen dologban voltak egyértelműen és egységesen eltökéltek a tüntetők: a kitartásban. Ott voltak másnap és harmadnap. De volt, aki ott volt hosszú hetek elteltével is.
Szigorúbb vágással ki lehetett volna hagyni képsorokat a nagy egész sérülése nélkül. Kissé hosszadalmasnak tűnt egy-egy poétikusnak szánt mozzanat, nem is beszélve a mindvégig lelassított felvételek kezdetben tárgyidegennek tűnő artisztikumáról. Később aztán, a keményebb helyzetektől kezdve már kevésbé volt zavaró ez az emelkedettség, amely talán csak a részletek jobb láthatóságát szolgálja.
