Interjú

„Én így repülök”

Tóth Gyula VHS-gyűjtő

Film

Korábban a De Facto nevű metalcsapat frontembere volt, jelenleg a Bud Spencer & Terence Hill Emlékzenekart üzemelteti, forgalmazott filmeket DVD-n, de ma már csak a VHS-re koncentrál; célja, hogy fizikailag is látogathatóvá tegye a Facebookon és YouTube-on megtalálható VHS Múzeumot.

Magyar Narancs: Emlékszel arra a pillanatra, amikor először találkoztál a VHS formátummal?

Tóth Gyula: Egy 2500 lakosú Békés megyei faluban, Ecsegfalván nőttem fel, és a szomszédunk kártyán nyert egy videómagnót, meg pár hangalámondásos kazettát. Áthívott videózni – én akkor 15 éves voltam. Két horrorfilm volt a kazettán: A kukorica gyermekei I, illetve a Gonosz halott első része. Utána hetekig nem bírtam aludni rendesen.

MN: Az állami Mokép már 1984-től adott ki kazettákat és üzemeltetett kölcsönzőket az országban, viszont a rendszerváltásig kellett várni az úgymond tisztán kereskedelmi jellegű, magánkézből üzemeltetett tékákra. Addig idehaza a legtöbben a feketepiacról beszerzett, sok esetben rettenetes kép- és hangminőségű, hangalámondásos filmeket nézték.

TGY: Ritkán láttam így filmet, de azért egy párszor előfordult, például az egyik helyi kocsmában a tulaj folyamatosan nyomatta a filmeket VHS-ről, és tudtommal ez az ország számos egyéb italmérésében is így zajlott. Én nem igazán tudok erre nosztalgiával visszagondolni. Számomra fontos a minőség, és azt várom el, hogy jó legyen a fordítás. Akkoriban persze örültünk, ez is sokkal több volt a semminél. Kevesen tudják, hogy a legelső időkben még a Mokép is kiadott narrátoros filmeket. Ezeket sokkal profibban fordították, mint a sufnituningos verziókat, és nem egyetlen hang volt hallható, hanem több. Vannak egy páran, akik a mai napig szeretik a hangalámondást, mert anno azt szokták meg. A torrentoldalakon jó pár olyan film található, ahol a Blu-ray képre rákeverték a régi hangalámondást.

MN: Gondolom, régen elég sokat jártál videótékába…

TGY: Természetesen! Békéscsabán végeztem a középiskolát, a mostani gyűjteményemben vannak kazetták abból a tékából, ahová ott jártam. Budapestre 1997-ben költöztem, akkoriban még nem nagyon volt internet, úgyhogy más módon kellett információhoz jutni. Az volt a mániám, hogy róttam a várost, és feltérképeztem a tékákat. Keresgéltem a telefonkönyvben meg a Szaknévsorban. Rengeteget kölcsönöztem, bár én inkább vásárolni szerettem volna a filmeket. Ha kis mennyiségben is, de lehetett vásárolni. A legtöbb tékás egy-egy népszerű filmből mindig berendelt vagy öt darab kazettát, és ha kifutott a film, akkor az öt példányból hármat eladott. A tékások mindig nagyon drágán szerezték be a kazettákat a nagyker.-től: darabjukat 5–6 ezer – akkoriban még jóval többet érő – forintért. Nagyon megdobta az árat a kölcsönzési jog.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.