"Éreztem a nagy csöndeket" – Cate Shortland filmrendező

Ausztrál létére a németekről német színészekkel készített második világháborús filmet. A Lore alkotójával telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Rachel Seiffert az édesanyja történetét írta meg. Seiffert nagyszülei nácik voltak, édesanyja pedig példás náci neveltetést kapott. Az írónő beszélt arról, hogyan dolgozta fel a család náci múltját? –

Cate Shortland: Rachel sosem lesz képes túltenni magát a náci múlton. Édesanyja, vagyis az igazi Lore Oxfordig menekült, ott próbálta újrakezdeni az életét. Beszéltem olyanokkal, akiknek a felmenői közt nácik voltak; szinte mindenki nagy és nyomasztó családi csendekre emlékezett. Elhallgatták a múltat szégyenükben.

MN: A szerző nagyszülei is így viselkedtek?

CS: Alig hiszem, hogy ők bármiért is szégyellték volna magukat. Rachel szerint a nagyszülei életük utolsó percéig nácik maradtak. A nagyapa tíz évet ült, a mama kettőt.

MN: Az igazi Loréval is beszélt?

CS: Csak egyszer, már a film elkészülte után, a londoni filmfesztiválon. Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan elismerte a család náci gyökereit. Feljött velünk a színpadra, de nem szólalt meg.

MN: De ő nem követett el bűnt...

CS: ' nem, de a szülei igen, és neki ezzel együtt kell élnie.

MN: Az írónőt az anyja avatta be a családi múltba?

CS: Igen.

MN: Hogy zajlott a beszélgetés?

CS: Bárcsak tudnám, de ezt sosem mertem megkérdezni.

MN: Haneke mondta, hogy megengedhetetlen, ahogy a Schindler listájában Spielberg manipulálta a közönséget. A bukás című Hitler-filmet meg egyenesen hülyének nevezte. Mit gondol az említett filmekről?

CS: A Schindler listáját egy zsidó öregek otthonában láttam - mindenkit mélyen meghatott. A bukást Brooklynban, egy olyan moziban, ahová főleg nyugdíjasok jártak - mindenkit mélyen felháborított. Én nem ítélkeznék filmek fölött. Az olyan lenne, mintha egy kisállat-kereskedés tulajdonosa rangsorolna a kutyák és a macskák között. Rám elsősorban Elem Klimov filmje, a Jöjj és lásd! hatott.

MN: És a német gyermekmesék? Azokat is emlegette...

CS: A régi német gyermekmesék erotikája is hatott a filmre. Nem akarom a konyhapszichológust adni, de, ugye, a halál és az erotika olykor nagyon is közeli kapcsolatban áll. Nemrég olvastam, hogy a második világháború végén a szövetségesek betiltották a Grimm-meséket; valahogy kapcsolatba hozták őket a náci ideológiával. Bizarr, de meg tudom érteni.

MN: Melyik a legerotikusabb német mese?

CS: A Piroska és a farkas a kedvencem. Gondoljon csak bele!

MN: A németekről készített háborús filmet. Ausztrál létére nem érezte kívülállónak magát?

CS: Nem. Mindkét nagybátyám hadifogolytáborban volt, a férjem nagyszülei pedig Németországból elmenekült zsidók. Én magam is zsidó vagyok. Ausztráliában mindenki bevándorló.

MN: Érzett haragot?

CS: Berlinben végeztem előtanulmányokat a forgatás előtt. Éjszakákat sírtam át egy pohár bort szorongatva.

MN: És amikor az igazi Loréval találkozott?

CS: Egy kis haragot akkor is éreztem. Reméltem, hogy hasonló nyíltsággal beszél, mint a lánya, de nem tette. Éreztem az elhallgatás erejét, a nagy csöndeket, amik körülveszik.

Beszélgetés a filmről ma (2013 Május 29.) az Urániában Enyedi Ildikó, György Péter, Ungváry Krisztián és Varga Balázs társaságában.

Lore

Egy díjakkal sokszorosan elismert regény, amelyet hatvan évvel ezelőtt kellett volna megírni. Egy díjakkal (legutóbb épp a Titanic fesztiváléval) ugyancsak sokszorosan elismert film, amelyet ötven évvel ezelőtt kellett volna leforgatni.

Nem mintha a története és a tanulságai ne volnának ma is húsbavágóak: a világháború befejeztével egy ízig-vérig náci családban a szülők a közeli felelősségre vonás elől menekülve magukra hagyják mind az öt gyermeküket (köztük egy csecsemőt), s közülük a legnagyobbnak, az éppen csak kamasz lánynak ezernyi szenvedés árán kell elvezetnie őket a nagyihoz. A nagymama háza pedig, amely eladdig minden áldozatot megérő, szerető otthonként lebegett a menekülő gyerekek szeme előtt, nippekkel telezsúfolt börtönnek bizonyul, amelyben egy hideg és fanatikus öregasszony őrzi a faji felsőbbrendűség pusztító mítoszát. Nem csak a történet, nem csak a humanista üzenet, a filmes formanyelv is kiemelkedő. Kézikamera és a lerongyolódás, elkoszolódás szuperközelikben mutatott stációi valóban érzéki élményként kínálják a belső elhagyattatás, kétségbeesés, az önpusztítás gondolatáig menő bűntudat egyre növekvő szorítását. Perfektül kivitelezett, a feszültséget végig kitartva bonyolított filmet látunk, Saskia Rosendahl csakugyan gyomorszorító alakításával.

Egy történelmi filmet, amelyet a tárgyból felkészült, a kor világában elmélyült alkotó készített. Az ausztrál rendezőnő, aki ezt a tisztességes, ám minden fordulatában ismert, előre kiszámítható kimenetelű, pontosan megjósolható emberi reakciókkal operáló munkát jegyzi, éppen úgy fordult az összeomlott Harmadik Birodalom törmelékei alól kikapaszkodni és újra élni akaró emberek felé, mint ha Róma végnapjait vagy az inkák bukását filmezné. Becsülettel fel van mondva a lecke, de nem merül fel új szempont, s nem beszélve egy erőteljesebb fogalmazásmódról, netán a tárgyalt problematika napjainkra vonatkoztatásának igényéről. A soával vagy a nácizmussal való szembenézéssel számos igen kiváló film foglalkozott. Cate Shortland műve minden erénye és összes díja ellenére sem tartozik ezek közé.

TPP

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Mozinet bemutatója