Film

Menedék

Film

Nagy hete van Lasse Hallströmnek Pesten; egyszerre két filmje is a mozikba került. A Hipnotizőrben még bízunk erősen, tán mert svéd film, de ez itt tényleg nem több az egyszer használatos vadromantikánál. Papírfejű sablonnépek ágálnak a vásznon, na, nem bántón, nem unalmasan, inkább kedvesen. Mégis valami nagyon hiányzik e kétórás menedékkeresésből. A csendes szőke lány egy isten háta mögötti városkába költözik, a tengerhez. Szépek a képek, sok a sirály, és a kikötői harang csörömpöl rendesen, a flashbackek kést és vért mutogatnak, ezek elől menekül Katie, mígnem otthont talál a városkában és egy megözvegyült, kétgyerekes apuka karjában. Szórakoztató kedélyességet, romantikus finomságokat kapunk: sárgára festett padlót, strandolós idillt... Csakhogy a múlt elől nem lehet elbújni, utol is ér mindenkit a nagy fináléban, épp úgy, ahogy vártuk. Néhol ugyan ijedtnek kéne lennünk, néhol meghatottnak, de mindezt tudjuk, s nem érezzük. Így lehettek vele a színészek is, kissé egyhangú játékuk annyira visszafogott, annyira szemérmes ugyanis, hogy nemcsak egymást nem ismerik fel a történetben, de a néző sem igazodik el rajtuk. S ehhez még az utolsó negyedórára némi misztikus adalék anyag is vegyül a történetbe: persze ez is édes, mint a műméz, ám a hiánya sem rontott volna az összhatáson.

Pedig - ha csupán a papírformára tippelünk - a Hallström-Sparks szerzőpáros együttműködése jobban is elsülhetett volna: a Gilbert Gape, a Csokoládé vagy a Szerelmünk lapjai mind-mind megálltak a giccshatáron. De ez még giccsnek is karcsú. Fix kettes.

Forgalmazza a Bing Bang Média

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.