Nagy hete van Lasse Hallströmnek Pesten; egyszerre két filmje is a mozikba került. A Hipnotizőrben még bízunk erősen, tán mert svéd film, de ez itt tényleg nem több az egyszer használatos vadromantikánál. Papírfejű sablonnépek ágálnak a vásznon, na, nem bántón, nem unalmasan, inkább kedvesen. Mégis valami nagyon hiányzik e kétórás menedékkeresésből. A csendes szőke lány egy isten háta mögötti városkába költözik, a tengerhez. Szépek a képek, sok a sirály, és a kikötői harang csörömpöl rendesen, a flashbackek kést és vért mutogatnak, ezek elől menekül Katie, mígnem otthont talál a városkában és egy megözvegyült, kétgyerekes apuka karjában. Szórakoztató kedélyességet, romantikus finomságokat kapunk: sárgára festett padlót, strandolós idillt... Csakhogy a múlt elől nem lehet elbújni, utol is ér mindenkit a nagy fináléban, épp úgy, ahogy vártuk. Néhol ugyan ijedtnek kéne lennünk, néhol meghatottnak, de mindezt tudjuk, s nem érezzük. Így lehettek vele a színészek is, kissé egyhangú játékuk annyira visszafogott, annyira szemérmes ugyanis, hogy nemcsak egymást nem ismerik fel a történetben, de a néző sem igazodik el rajtuk. S ehhez még az utolsó negyedórára némi misztikus adalék anyag is vegyül a történetbe: persze ez is édes, mint a műméz, ám a hiánya sem rontott volna az összhatáson.
Pedig - ha csupán a papírformára tippelünk - a Hallström-Sparks szerzőpáros együttműködése jobban is elsülhetett volna: a Gilbert Gape, a Csokoládé vagy a Szerelmünk lapjai mind-mind megálltak a giccshatáron. De ez még giccsnek is karcsú. Fix kettes.
Forgalmazza a Bing Bang Média
