| ||
Volt elemi alapkövetelmény, tekintették gyanús polgári csökevénynek, és számítják korszerűtlen modorosságnak, ókonzervatív sallangnak – a színészi megjelenés eleganciája igencsak változó megítélés alá esett az elmúlt szűk évszázad folyamán. Bárdy György azonban váltig rezzenetlen nyugalommal őrizte és egyszersmind sugározta magából a megvesztegető színészi eleganciát több mint hat évtizedes pályafutása során, nem csupán művészi-alkati függetlenségét bizonyítva ezzel, hanem azt is, hogy az élre vasalt és gondosan csomózott választékosság korántsem a merevség vagy pláne az élhetetlenség szinonimája. Merthogy Bárdy teljes színészi működése az elegancia mellett rendre a ruganyos férfiasság, a ragadozói sárm, valamint a finesz, a talpraesettség, sőt hovatovább a gógyi jegyeit mutatta fel jellegadó tulajdonságok gyanánt.
Sötéten vonzó férfiak és rokonszenves svihákok, divatlapból kilépett osztályellenségek és kikapós párizsi férjek, ravaszkás öregurak és imponálóan markáns brigantik sorjáznak Bárdy György pályafutásának kilométeres szereplistáján, s ha jobban meggondoljuk, leghíresebb alakításai is legfeljebb csak első látásra lógnak ki ebből a sűrű mezőnyből. Hiszen az 1968-as Egri csillagokból jószerint önálló életre kelő Jumurdzsák fanatizmusához Bárdy adta hozzá a villódzó férfiasság és a sima ravaszság színészi pillanatait, s még példátlanul népszerű – bár önveszélyesnek bizonyult – saját találmánya, Gugyerák Alajos (a közepén két elipszilonnal approximatíve) is épp a színész megnyerő eszességéből lepárolva vált elementáris kabaréalakká. Az okos színész mindent tud – igazolta Bárdy életműve, amely még a kényszerű újrakezdések révén is csak gazdagodott: emberi színekkel, drámai felhangokkal, életismerő gesztusokkal.
A színész Bárdy György sokfelé megfordult: volt Várkonyi Zoltán felfedezettje és Jávor Pál védence, szolgált a Vidám Színpad színészi büntetőtelepén (1949–1951), és űzték ki a Nemzeti Színházból (1959). Otthonává végül Várkonyi Vígszínháza lett, s persze a film és a televízió világa, ahol mesterségbeli mindentudása mindig jól kamatozott. A Bárdy-figura örökkön eleven, voltaképpen akár érdemi szerep nélkül is hozza a formáját, markáns volta és az orgánum által szavatolt súlya rendre megkérdőjelezhetetlennek mutatkozik. S persze ott lelünk néhány szerepet Bárdy György talán legsajátabb regiszteréből, ahol a határokat feszegető életrevalóság és a férfiúi temperamentum egymásra rímel, mondjuk, mint a Vidám elefántkór (1971) vagy épp a Hét tonna dollár (1974) történetében.
Sohasem számították a színészfejedelmek sorába, s kiegyensúlyozott, bölccsé higgadt férfiúként erre maga sem tartott igényt. Amíg más pályatársai kiitták magukat a színpadról vagy saját zsenialitásuk önpusztító mártírjaivá váltak, addig Bárdy tudta élvezni az életet – és teniszezett.
Game, set, match.
