Nézzük csak, mit lehet kezdeni egy ilyen fesztivállal. Az első két nap zömmel az emlékeknek szentelhető, lengyel (Krzysztof Scieranski, Michal Urbaniak) és cseh (Jirí Stivín) barátaink éppúgy a hetvenes-nyolcvanas éveket csalhatják vissza, mint a crimsonos Bill Bruford, vagy mint a mieink: a különféle formációkban fellépő Vukán György, Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Pege Aladár. Ezt a múlt időt nem minősítésnek szántam, tudok én az ötvenes éveken is függni, arról nem beszélve, hogy a dzsessz útkeresői eladhatatlanok nálunk. Írni viszont a jelenről szeretnék többet, azokról a társaságokról, amelyeket kevésbé ismer(het)ünk.
A szombat esti láznak kínálkozó Jazz Jamaica hetedik éve üzemel, tagjai a reggae- és ska-front - Bob Marley, Gregory Isaac, Jimmy Cliff, a Jazz Warriors, az Israelites, a Madness, a Specials, a Skatalites (és így tovább) mellett szolgált - veteránjai. Amit hallhattunk tőlük, az a hagyományos jamaicai zenéknek és a dzsessz tradícióinak az ötvözete, így kaphatta egy Ellington-feldolgozás alapján a Skaravan címet tavalyelőtti lemezük. A társaság valamennyi tagja (speciel: nyolc) lehengerlő hangszerszólókra kész, elmélyült bravózásra lehet majd szép számmal ok, de mégiscsak helyesebb lenne, ha végigtáncolnánk a bulit, és alighanem attól volna boldogabb a zenekar is.
Hogyha a kortárs finn művészetről beszélünk, jön a depresszió, a töméntelen pia, az abszurd és a perverzitás, meg a vér. Lehet persze, bizonyára, kivétel is. Például az Apokalyptika nem az. Négy fiatalembert takar e beszédes név, egyenest Helsinkiből, csellisták mind. A Sibelius Zeneakadémián jöttek össze, ahol hamarjában kiderülhetett: megszállott Metallica-fanok. Innentől mint a láncfűrészcsapás. Előbb az akadémia nyári táborában abszolválták átirataikat, aztán térdre kényszerítették a metálklubokat, stúdióba vonultak (Plays Metallica By Four Cellos), és hogy pont kerüljön e mondat végére, ´96 végén együtt zúztak Helsinkiben a Metallicával. A PeCsában történetesen ez év június 14-én, a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes után kerül rájuk a sor, és a Metallicákon túl Faith No More-, Pantera- és Sepu-darabokra is kilátás lehet, most megjelent Inquisition Symphony című albumuk figyelembevételével. Meg kell mondanom, ezek az erősítőre kötött csellók tudják azt a hangot, amit az állatok királya, de nyitott vagyok különben is: dzsesszfesztiválon heavy metalt még nem hallottam vonósnégyestől.
Még szerencse, hogy a New York-i Jungle Funk jön ezután, ami ugyancsak nem dzsessz, viszont (alighanem) jungle sem. A drum ´n´ bass esetén a valamikori Living Colour élő ritmusszekciója, a basszeros Doug Wimbish és a dobos Will Calhoun értendő, ám a prímet inkább a perkás/énekes Vinx viszi. Neki eredetileg hármasugrónak kellett volna lennie, de közbejött egy olimpiai bojkott, majd egy sérülés; még szerencse, hogy felfigyelt rá Taj Mahal és Herbie Hancock és Branford Marsalis. Életrajzi jegyzete a továbbiakban két oldalon sorolja, hogy együtt játszott mindenkivel, említést tesz négy lemezéről, de ebbe most ne menjünk bele. Ami viszont a Jungle Funk tavaly bemutatkozó CD-jét illeti, az a soul, a dzsessz és a pop színeiből keveredett ki - kábé egy Al Jarreau-ba oltott Stinget képzelhetünk így. És egy igen érzékeny, finom eleganciájú produkciót, melynek visszafogottsága persze borulhat is, ha az elektronika durvább kezekbe kerül.
Hát így.
Komolyan mondom, mindhárom nap teljesen húzós a felhozatal, mégsem nyugszom: ezek a nevek nincsenek bejáratva nálunk, a sznobok legfeljebb - a Matáv Szimfonikusokkal dúsított - Eberhard Weber dzsesszbőgősre indulhatnak be, aki viszont kilóg a sorból.
De előtte még ott a péntek két cigányzenekarral. A Kocsani Orkestarról másfél hónapja sincs, hogy írtam, azt írtam, a macedónok legismertebb rézfúvósai, és igazam van. "A balkáni brasszistákra jellemző, jobbára kötelező mixtúrát halljuk: benne indiai filmzene, kínai komcsi sláger és persze a térség tradicionális táncai; mégis kitűnik a Kocsani hangja - tangóharmonikával színezve, halál pontos aszimmetrikus ritmusokkal, fúvósainak egymásra bőszült szólóival."
A Musafir India Pakisztánnal határos államából, Rádzsasztánból érkezik, és minimum három szempontból buli. Azon túl, hogy effektíve roots-dzsipszik, és otthon vannak a pakisztáni eksztatikus-áhítatos quawwaliban is, a muzulmánhoz képest a hindu hagyomány megtestesítői: nem rekesztik ki a nőket, mi több, kész cirkuszt csinálnak - a muzsikusok mellett kígyóbűvölők, táncosnők, fakírok és mutatványosok e tizennégy tagú társulat tagjai.
Szombat van. "Sun Ra találkozik Jimi Hendrixszel egy zsidó menyegzőn" - ígéri a Hasidic New Wave szlogenje, és ez komoly. A pörgős haszid táncokra a Klezmatics-főnök Frank London a garancia, Sun Rára Greg Wall, Hendrixre David Fiuczynski, mint majd szépen kiderül. Nemrég jött ki a második, Psycho - Semitic CD-jük: rocknak dzsessz, dzsessznek klezmer; jelentem, megvolna az ezredvégi zsidó avantgárd csúcsa. És borzasztó mélyre lehet zuhanni róla, bárhová, "ahol a zsidók sosincsenek otthon". Ahol a helyem.
Az utolsó nap a török ütős sztár, Okay Temiz Karsilama nevű zenekaráé, de ezt még nem hallottam. Olvasni is csak annyit, hogy négy zurnás (mint nálunk az oboa) és két ütős a tagja. Előtte Amadinda (ugye nem kell bemutatni) és az előtt Habib Koité.
A gitáros/énekes Koité debütálásáról az év elején írtam, azóta van egy új lemeze is (Ma Ya), mely már harmadik hónapja nem tágít a világzenei rádióslista éléről. És tényleg, Mali legfrissebb "kötelező leckéje" feltűnő jó ízléssel hozta össze a folkos hagyományokat a városi tánczenével: Bamada nevű együttesébe éppúgy belefér a basszusgitár és a dobszerkó, mint a djembé és a balafon, de zsigerből mentes az európai piacra termelő afrikai sztárok közhelyeitől. Borzasztóan hiányzott már Nyugat-Afrika a különféle folkfesztiválok kínálatából, most legalább magasról dobbantunk.
Hát így.
Mondom, nincs mese, választani kell.
Marton László Távolodó
