magyarnarancs.hu: Ahogy egyszer fogalmaztál, a legtöbb családdal semmi világraszóló nem történt, csak végigcsinálta az istenverte huszadik századot. A túlélési stratégiákról szól a filmed?
Fekete Ibolya: Ez egy mesefilm, kedélyes és szomorkás túlélési film, ami abból indult ki, hogy volt egy elég különös anyám. Kilencvennégy évet élt, és huszonhétszer költözött. Ehhez az alaphelyzethez aztán sok minden jött hozzá más családok történetéből is. Világraszóló vagy sem, valami katasztrófa mindenkinek kijutott előbb vagy utóbb. A legtöbb családot, minden rendűt és rangút, réteg- és osztálybélit, rendesen meggyötörte a múlt század: áttelepítették, kitelepítették, kifosztották, megalázták, elhurcolták, deportálták, összeverték, becsukták, kivégezték, megsemmisítették. Az én családom hibbant társaság volt, eléggé ép lélekkel túlélte az egészet. Többszörös deklasszálódási történet a miénk, úgy mondtuk, hogy három-, uszkve négyszilvafás, partiumi család, egy része Trianon után repatriált. Székelyhídon jószerivel a házuk innenső oldalán húzták meg a határt. Anyámnak így kezdődött a vándorlása, a végén egy isten háta mögötti bányatelepen kötöttünk ki. Stratégiának nem nevezném, egyszerűen működött a veszélyérzete, és ha bajt szimatolt, ez az egy ötlete volt: „Lajos, pakolunk!” Este elköltöztünk, másnap hajnalban jött a kitelepítési végzés.
magyarnarancs.hu: Az eddigi játékfilmjeidből, a rendszerváltás idején játszódó Bolse Vitából, a délszláv háborúra kifutó Chicóból az következett volna, hogy eljutsz a jelenig. Miért vettél rükvercet?
FI: A Chico végül is arról szólt, hogy befulladt az a gondolkodási rendszer, amiben akkortájt értelmeztük a világot. Megpróbáltam visszafelé keresni. Másrészt alig lettek elmesélve a huszadik század családtörténetei. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek a szülei erősen visszafogott hangerővel, de elmesélték, hogy mi történt velük.
magyarnarancs.hu: Olyan társadalmi klímában élünk, ahol még a legalapvetőbb dolgokban sincs konszenzus: sem 45-ről, sem 56-ról, sem a rendszerváltásról.
| ||
FI: Valóban, semmiről nincs konszenzus ebben az országban. A szavakon se ugyanazt értjük, a puszta szóhasználat különbséget tesz ember és ember között. Mindenkinek a fejében megy egy hangszalag, abból szakadnak ki a mondatok. És a kutyát nem érdekli, hogy a másik fejében milyen hangszalag megy, miért, milyen élményből mondja, amit mond. Mostanra már közös tudás sincs, amire hivatkozni vagy utalni lehetne – ez például nagyon megnehezíti a történetmesélést. Pedig egy összezavarodott társadalomban fontos lenne, hogy meséld el, ami veled történt. És ez nem ideológiai, politikai vagy történelemszemléleti kérdés. Ez „civil” történet, ami mindannyiunk szüleivel, nagyszüleivel, dédszüleivel megesett. Élettörténet. Alapvető élmény számomra, hogy miután elhúzódott a film, sokan olvasták a forgatókönyvet, egy része a Filmvilágban is megjelent. És senki nem vesztegetett szót a forgatókönyvre, hanem elkezdett ömleni belőle a saját családja története. Úgyhogy talán van erre igény.
magyarnarancs.hu: Az ideológiát tényleg ki lehet iktatni egy-egy ilyen történetből?
FI: Az én szüleim szerint kétféle ember volt: rendes meg aki nem az. Át kellene esni azon a megrázkódtatáson, hogy ebben az országban ilyen és olyan, jó és rossz emberek éltek, élnek. Számosan csináltak disznóságokat és szörnyűségeket, és számosan viselkedtek rendesen. És ez nem ideológiai alapon válik ketté. Alapvetően erkölcsi és érzelmi dimenziói, döntéshelyzetei vannak annak, ahogyan élsz. Ezért mondom, hogy ez egy civil történet.
magyarnarancs.hu: Ónodi Eszter tizennyolc éves korától a hatvanas éveiig eleveníti meg a főszereplőt.
FI: Csodásan csinálta meg, és nem csak ő. Gáspár Tibor az apa, ő is öregszik vagy 35 évet. Básti Juli kettős szerepet alakít, az anya lányát, és az anyját is, vagyis a saját nagyanyját, a kettő között van hetven év, fantasztikusan tartja egybe.
magyarnaracs.hu: Te miben követed az édesanyád sorsvonalát?
FI: Az ember negyvenéves koráig tiszta erőből küzd, hogy ne olyan legyen, mint az anyja. És amikor már elég magabiztosan úgy érzi, hogy sikerült, belenéz a tükörbe, és az anyja néz vissza. Mondjuk, én harcosabb természet vagyok.
magyarnarancs.hu: A szakmához és az élethez is kell kraft.
FI: Viharedzettség. Az anyai örökségem az, hogy nem a körülményeken múlik, hogy az ember hogyan él. Hogy az élet elég szar, de ez nem ok arra, hogy rosszul érezzük magunkat.
magyarnarancs.hu: Az előző filmjeidet is elég viszontagságos körülmények között hoztad létre, most pedig kétszer kellett pályáznod: az MMKA-nál, majd a Filmalapnál.
FI: Körülbelül hat évvel ezelőtt adtuk be a pályázatot, megítélték a pénzt, és akkor bedőlt az MMKA. Rettenetesen nehéz volt, hogy ne csússzon ki a film a lyukon. Senki nem tudta, hogy mennyi idő alatt áll fel a Filmalap. Ehhez hozzájött az izgalom, hogy Danuta Szaflarska lengyel színésznő, aki az anya öregkorát játssza, akkor már kilencvenhat éves volt. Kierőszakoltam az NKA-ból meg a Nefmiből annyi pénzt, hogy leforgathassam vele és Básti Julival a kerettörténetet. Mellesleg kár volt izgulni, Danuta most 99 éves, és a múlt szezonban még színpadon volt. Mindenesetre onnantól kezdve két év telt el, mire hozzákezdhettem a többi rész leforgatásához. Mindent összevetve négy etapban forgattuk le a filmet. A tanulság az, hogy szívósnak kell lenni, mint egy sivatagi teve.
magyarnarancs.hu: Mennyire volt zökkenőmentes az együttműködésed a Filmalappal?
FI: Teljesen korrekt, konfliktusmentes. A finanszírozási rendszer ugyan szörnyen körülményes, de egy jól hasznosítható konzultáció után elfogadták a forgatókönyvet, és nem szóltak bele, hogyan csinálom meg a filmet. Persze, hátra van még az elfogadás.
magyarnarancs.hu: Utólag nem bánod, hogy nem folytattad a Chicót, amit sokan Eduardo Rózsa-Flores személyes történetének tartanak?
FI: Kellett volna – hát, nagyon súlyos történetté zárult (a színész/katona/írót 2009-ben Bolíviában lőtték agyon, vitatott okokból – a szerk.), de az utolsó öt évben már nem volt kapcsolatom Eduardóval. Amiatt, hogy ő játszotta el a főszerepet, soha le nem vakarom magamról, hogy ez a film róla szól. Persze sok minden belőle indult ki a Chico nevű figurához, de ami végül megmaradt a személyiségéből, az a radikalizmusa. A története, a látszólagos ideológiai keszekuszaság számomra arról szólt, ahhoz volt kiindulópont, hogy a jobboldali-baloldali, liberális-konzervatív, nemzeti-internacionális szembenállások hagyományos értelmezései nem írják le többé azokat a konfliktusokat, amelyekben létezünk. Pontatlan állítások vannak, és ha azt mondod valamelyikre, hogy igen, de nem egészen így, akkor nyilván a másik oldalhoz tartozol. És annyira dühödtek a közállapotok, hogy alig van esély némiképp árnyaltabban fogalmazni. Azt képzeltem, hogy az ember ilyenformán független volna. Mire a hallgatóim röhögve mondták: nem, anyukám, ezt ma lúzernek hívják.
