Magyar Narancs: Jól indult az Utóélet Karlovy Varyban, a kritikusok dicsérték szarkasztikus humorát, látványvilágát. Mennyire lehet belőni a hazai fogadtatást?
Zomborácz Virág: Semennyire. Ugyanúgy zsákbamacska, mint ahogy a Karlovy Vary-i filmfesztiválon aratott sikere is az volt. Nem csináltunk átfogó felméréseket, hogy kit érdekelhet, tesztközönségünk sem volt.
MN: Nehezedik rád bármiféle nyomás a filmalap részéről, hogy bizonyos nézőszámot illene produkálni, mivel az Utóélet az új finanszírozási rendszer egyik első támogatottja?
| ||
ZV: Az volt az elvárás, hogy jó legyen a forgatókönyv. Menet közben nem toporogtak a vágószoba küszöbén, hogy szeretnének már látni valamit, türelmesek voltak, és nem akartak belenyúlni a vágásba sem. Az Utóélet réteg- vagy szerzői filmként van számon tartva. Nem voltak olyan elvárások, mint az Isteni műszakkal szemben, amivel szerettek volna egy szélesebb tömeget elérni.
MN: Hat év munkája van a filmben. Min múlott, hogy nem adtad fel?
ZV: Közben csináltam kisjátékfilmet, reklámot, dolgoztam a Jóban, rosszban című napi tévésorozatban, illetve az HBO-nál. 2012-től volt egy intenzívebb forgatókönyv-fejlesztés, 2013-ban kezdtünk el forgatni. Nem állítom, hogy néha nem untam el, de mindig jött egy jó löket az előkészítési, castingolási, gyártási szakaszban, ami továbblendített a holtpontokon.
MN: A szappanopera-írásban szerzett tapasztalataid mennyiben segítettek a játékfilmezésben?
ZV: Amikor még storyliner voltam, megtanultam, hogyan lehet nagy mennyiségű anyagot kezelni. Öt-hat hét alatt írtunk ötször negyvennyolc perces dupla epizódokat. A dialógusírás egy fokkal egyszerűbb. A szappanoperáknak fel szokták róni, hogy nagyon körülményes a dialóg, „mint tudod, apánk gabonatermesztő volt” jellegűek, hiszen el kell hangoznia az összes korábbi infónak, hogy aki háttal a tévének állva vasal, az is tudja követni az eseményeket. Az Utóélet írásakor igyekeztem a szappanoperás reflex ellen dolgozni, ezért egyfelől van a filmben olyan, ami annyira visszafogottra sikerült, hogy senki nem érti, másfelől viszont mégis előfordult, hogy túl keveset hagytam a nézői fantáziára. Nagyon sok, talán kétszázkilenc rövid jelenetből állt a film, amiből sokat ki lehetett venni a vágás során anélkül, hogy a szerkezete sérült volna.
MN: Személyes indíttatásból született ez a kísértetsztori, elvesztetted az édesapádat. Terápiaként kezelted a témát?
ZV: Volt egy visszatérő álmom, amiben apukám kísértetként jelent meg. Nem tudta, hogy meghalt, és teljesen inadekvát dolgokat csinált, mint ahogy a filmben szereplő kísértet is megváltozott személyiséggel tér vissza a fia életébe, és nem lehet vele kommunikálni. Mózesnek saját magának kell rájönnie arra, hogy mi tartja még ott az apja szellemét.
MN: Az ezoterikus autószerelő figuráján, a helyzet abszurditásán túl törekedtél metafizikai megközelítésre?
ZV: Elkezdtem kutatásokat végezni, bejártam egy könyvesboltba ezoterikus irodalmat olvasgatni. Az egyik ilyen könyv a mágikus lények kezeléséről szólt, a baziliszkuszoktól a sellőkig. Teljesen abszurd módon alapigazságként kezelte a létezésüket. Ezt elég nehezemre esett komolyan venni, de mégis örültem, hogy a kísértetem karakterének vannak ilyen tudományos alapjai. Spirituális szempontból inkább Feldmár András és Polcz Alaine munkássága hatott rám. Nagyon sokat segítettek azok a dolgok, amelyeket Polcz Alaine ír a gyászmunkáról, a halálról, a halottakkal kapcsolatos szokásokról, a gyászolók álmairól. Lélektani kérdés, hogy meddig álmodunk valakivel, mi az a pont, amikor el tudjuk engedni.
| ||
MN: Könnyű volt megnyerni a hazai színjátszás krémjét Gálffitól Csákányin át Angerig?
ZV: Csákányi és Gálffi mindketten nagyon akarták ezt a filmet. Eszter már régóta involválva volt, tulajdonképpen rá írtam a szerepet. Más munkákat is alárendelt ennek a produkciónak.
MN: Ezzel szemben a főszereplő, Kristóf Márton zenész egyszeri kalandnak nevezte a filmezést.
ZV: Régebbről ismerem őt. Nem kellett eljátszania a zárkózottságot, a bizonytalanságot. Őszintévé és jó hangulatúvá tette a werkfilmünket, hogy nem csak az hangzik el benne, milyen remek volt a csapat, mennyire szerettünk együtt dolgozni. Marci azt mondta, igazából akart csinálni valamit, amihez egyáltalán nincs kedve. Nem a saját szereplése érdekelte, hanem az, hogy emberileg mit tud kihozni ebből a lehetőségből. Introvertáltsága ellenére nagyon bensőséges viszonyt alakított ki mindenkivel, és folyamatosan dokumentálta a stáb munkáját.
MN: Az elmegyógyintézetet megjárt, apja és a családja által elnyomott srác felnövéstörténete egyfajta nemzedéki elszámolás a felmenőkkel?
ZV: Volt hasonló szándék, habár apukám nem ilyen típusú ember volt. Az Utóélet valamilyen formában az elfogadásról szól, arról, hogy nem feltétlenül a korábbi generáció nyomában kell járni. A lelkész apának is van valamilyen elképzelése arról, hogy milyen egy férfi. A saját fia nem felel meg ennek az elvárásnak, sok olyan jellemzője van, amit hagyományosan női tulajdonságnak tekintenek. Akkor jön rá az apa, hogy igazából mennyire önálló és felnőtt férfi a fia, amikor az éppen Szűz Máriának van maszkírozva.
MN: Pohárnok Gergely nyomott atmoszférájú képi világa jól passzol a morbid helyzetekhez és humorhoz. Milyen képi hatásokat érzel érvényesnek magadra?
ZV: A legtöbben a skandináv filmekhez, a nálunk is nagyon népszerű fekete komédiákhoz hasonlítják, mint az Ádám almái. Csehektől hallottam, hogy olyan, mint egy cseh új hullámos film, de volt, aki belgának hitte. Nagyon szeretem az északi filmeket, a hideg téli hangulatot, sokat tesz hozzá az atmoszférához. Kicsit másképpen szerettem volna megjeleníteni a magyar vidéket, mint ahogy megszoktuk. Hogy ne szociodráma feelingje legyen, hanem picit elemeljük a valóságtól.
MN: Legközelebbi munkád az MTVA ősszel induló Fapad sorozatának a rendezése.
ZV: Már a szinopszis, a karakterleírás alapján azt éreztem, hogy nagyon nekem való, a szöveg minősége, humora miatt. Engem szövegekkel lehet a leginkább levenni a lábamról.
MN: Mi árulható el a következő nagyjátékfilmedről?
ZV: Két tervem is van párhuzamosan. Az egyik egy romantikus komédia, amiben a nyugati minták kliséit szeretném kiforgatni. A másik egy sokkal személyesebb sztori. Tizenöt éves koromban egy görög szállodában kézilányoskodtam, tizenhét évesen pedig interrail jeggyel utazgattam Spanyolországban. Ennek a két élménynek a tapasztalataiból készülök írni egy forgatókönyvet.
Szentgyörgyi Rita
| Utóélet Gálffi Lászlóból úgy lesz szellem, hogy szerepe szerint egyszer csak el talál halálozni, de mivel elintézetlen ügyei maradtak hátra, még kísért egy kicsit egykori lakhelyén. Az elintézetlen ügyet Mózesnek hívják; langaléta, labilis és történetesen az elhalt fia, épp hazaengedik a pszichiátriáról, pozitív megerősítés és heti 4-5 óra apa-fiú traccsparti javallott. Csak üdvözölni lehet az első filmes rendezőt, amiért felfedezte a Gálffiban lakozó szellemet; e tétova kísértet valóban két világ között lebeg – valahol félúton vígjáték és dráma között, s ezzel a félutassággal mindenki csak jól jár. A hasonlóan lebegő Mózes is, akit a magyar film szép hagyományai szerint egy nem színész (az amatőr már nem píszí), Kristóf Márton játszik, az alkalomhoz illő ifjonti elveszettséggel. A köréjük felhúzott lambériás-művházas valóság már kevésbé eredeti, a Gyabronka Józsefről szomorúan lecsüngő autóstáska olyan, mint Székely B. Miklós kicsiben – ha valahol filmen megjelenik, rögtön tudjuk, milyen sors adatott a magyarnak. Nemcsak a valóságból, de szereplőből is több van a kelleténél, olykor falusi Muppet Show-ra hasonlít a sokadalom: az agyaggalamb-lövészetre és más galambok lövészetére gerjedő lelkész (Gyabronka) mellett feltűnik egy dögös drogos (Petrik Andrea), az ezoterikus autószerelő (Anger Zsolt) és egy örökbe fogadott kislány is, akit némi szalonrasszizmussal nemzetiségi kislánynak aposztrofál a főlelkész. Csákányi Eszternek ugyancsak mellékszerep jutott, ám ő életveszélyes mellékszereplő; elég egy óvatlan pillanat, és máris főszereppé tupírozza a neki osztott párducmintás némbert, akiben azért érző és férfiért epekedő szív dobog. Ahogy Csákányi kétségbeesett haragjában először a vérnyomásmérőjéhez kap, majd rögtön utána a puskájához, az maga a tízpontos abszurd, míg az autószerelő javaslatára végrehajtott krémtúrós szelleműzés inkább csak halovány poénkísérlet. Ilyenből becsúszik egy-kettő, de Zomborácz kellő tempót diktál, és tud mértéket tartani; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy csak a 80. percben hangzik el a „jó pap holtig tanul”. De ahogy Gálffi magányos szellemalakként álldogál a gardróbban, vagy ahogy Csákányi zenére bevadul, az minden gyerekbetegségért kárpótol. Van tétje, hangulata, eleje-közepe-vége a történetnek, mindenből egy kicsi – 10 éve egy másik első filmnek, a Boldog születésnapotnak jött össze ennyi minden. -köves-
A Vertigo Média bemutatója |
