Film

Fekete mise

  • - kg -
  • 2015. december 12.

Film

Hollywoodi férfitársaságban addig nem veszik komolyan az embert, míg fel nem tud mutatni legalább egy, Scorsese modorában készített maffiafilmet. Régebben csak az rúghatott labdába a macsósági bajnokságban, aki ezen felül még egy bokszfilmet is elkészített, ám azóta megengedőbb időket élünk; per pillanat az örökké­valósághoz elegendő annyi, hogy Johnny Depp erősen elmaszkírozza magát és úgy hozza a pszichopata ír maffiózót, hogy abba Boston testületileg beleremeg. Jövőre ismét az olasz-amerikai maffiáé a pálya, hiszen Travolta már melegít Gotti szerepére, de addig is jöjjenek a dél-bostoni írek és vezérük, a rettegett Whitey Bulger – természetesen egy múltidéző, majd minden ízében igaz történetben. Az elíresített-megbulgeresített Depp-pel szemben ­Joel Edgerton a színészet finomabb eszközeivel és saját arcának játékával ad érzékletes képet arról, hogy mivé lesz a bűnüldözés ifjú titánja, ha túl közel kerül az alvilághoz: az FBI és Bulger szövetségéből természetesen semmi jó nem sülhet ki, csak egy csomó rivális maffiózó holtteste. A Fekete mise az a fajta, prémium kategóriás alvilági mozi, melyben a mellékszerepeket is hétpróbás főszereplők játsszák: Depp árnyékában Kevin Bacon, Benedict Cumberbatch és Peter Sarsgaard reménykedik, hogy nem a hét filmjét, hanem egy örökbecsű klasszikust sikerült megcsípniük, melyet magasan jegyzenek majd a minden idők legjobbjai válogatásokon. A Fekete miséről süt az igyekezet, laza tarkólövésben és csomagtartós hullatárolásban már-már felér a nagyokkal is, de azért ez még így is a Móricka-kategória.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)