Ha eltekintünk a művészvilág felől érkező Nagy Átértelmezőktől: zsánerfilmet az csinál, aki biztosra megy. Ami már bejött, azzal nagyot bukni nem lehet. Van olyan, eredetileg a kulturált polgári közönség szórakoztatására kieszelt színműséma, amelyben két egyszerű ember fatális találkozásából, sok magánéleti jellegű és tartalmú helyzetgyakorlat után, a második felvonás végére megszületik a szerelem. Filmen Richard Linklater szokott sikert aratni az édesbús Mielőtt…-széria tízévenként elővezetett darabjaival.
Jelen dolgozat már a(z eredeti) címében is ide utal vissza: Before We Go, vagyis Mielőtt mennénk. Merthogy a két főhős menni akar. Az egyik haza a férjéhez, aki hűtlen volt ugyan, de most javulni látszik, a kötődés még erős. Csak épp nem lehet már visszavonni az otthon hagyott búcsúlevelet – mert elment az utolsó vonat. A másik volt szerelméhez menne, akiért még mindig lángol – de az meg, micsoda meglepetés, már régen más oldalán keresi a boldogságot. Hogy végül ők ketten, sok bő lére eresztett és kínos konyhai bölcsességet könnyes szemmel felismerő beszélgetés után egymásra találnak, az a film első tíz másodperce után világos. Annak meg, hogy azért úgy találnak egymásra, hogy a (nyilván jövőre elkészítendő) második részben jussanak el a beteljesülésig, nyilván üzleti értelme van.
Linklater tehetséggel megírt forgatókönyvekből, jó színészekkel játszat átlagembereket. Chris Evans nem érzékeli a különbséget a köznapi és a tucat, az egyszerű és a banális között. Klisékből összepakolt sztoriját csak szemlesütve lehet elviselni.
Forgalmazza az ADS Service
