Az egykori ferencvárosi transzformátorház - később raktár, átmenetileg foglaltház - már tíz éve a kortárs művészetek, elsősorban a tánc pótolhatatlan központja. Igaz, alapítója - aki közgazdász végzettsége ellenére a Közgáz Klubon, a PeCsán és az FMK-n edzett kultúraszervező - szerint a ház még mindig csak félig van készen, és egyre jobban megsínyli a pénzhiányt.
*
Magyar Narancs: Egyszer azt mondtad, a Trafót inkább oktatási, mint kulturális intézménynek tartod. Miért?
Szabó György: Ennek a társadalomnak meg kellene a mentalitásában változnia. A kultúra területén a Trafó pontosan erről szól. Mikor indultunk, nagyon sokan megkérdőjelezték, hogy a nézők szintjén van-e létjogosultsága egy ilyen intézménynek. Ma úgy érzem, ilyenfajta kérdőjel nincsen a Trafó körül. A másik az, hogy amit mi képviselünk, amit kortárs művészetként jelöltünk meg, azt az egypártrendszerben főként egyetemi kultúrának tekintették. A Trafó mint egyedüli multidiszciplináris intézmény fel tudta mutatni, hogy ez a műfaj nem annyira szubkulturális, mint hitték. Eredménynek tartom, hogy a kelet-közép-európai régióban egyértelműen a Trafót tartják a legfontosabb kortárs előadó-művészeti helynek, beleértve Prágát, Varsót, akár Belgrádot is.
MN: A Trafónak sokkal magától értődőbb az elismertsége külföldön, mint itthon. Ez miért van így?
SZGY: Messzire vezető okai vannak, de a lényeg az, hogy amikor az amerikai kultúra az ötvenes évek végétől megkezdte fellazítani az európai kultúrát, az mind az intézmények, mind a kultúrafinanszírozás szempontjából nagyon nagy mértékben hatott. Sok Trafó van Európában. Mentálisan a '68-as nemzedék teljesen más attitűddel jelentkezett, de az a fajta kulturális forradalom, ami lejátszódott Európában, megállt a falnál. Ahol mégis megjelent, ott elsősorban a politikai oppozíció körül összpontosult. Mikor ez a politikai oppozíció bekerült a hatalomba, sajnos maga mögött hagyta ezt a kultúrát. A kultúra Magyarországon sokkal tradicionálisabb maradt. Ennek a levét issza a Trafó és egy csomó hasonló kezdeményezés.
MN: Mindemellett az első néhány évben felfutott a Trafó, és nem volt előre látható, hogy szűkebb helyre fog szorulni.
SZGY: Igen, amikor a Trafó indult, megdermedt kulturális állapot volt, csomó elfojtott kreatív energiát felszabadítottunk. Ugyanakkor több intézmény lelohadóban volt. Leégett a BS, leszállóágban volt az Almássy Téri Szabadidőközpont. Monopolisztikus helyzetbe kerültünk, amiben az volt a szép, hogy az elitművészetet le lehetett nyomni olyan emberek torkán is, akik azt sem tudták, hogy mi az. Nekik egy új és trendi hely volt a Trafó. Ez a helyzet akkor kezdett erodálódni, amikor 2001-2002-ben beindult a többi intézmény, a Millenáris, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Táncszínház, amelyek beleharaptak olyan dolgokba is, amikbe a Trafó. Addig egy furcsa állapot volt, keresleti piac volt a kulturális szférában, most meg kínálati, és ilyenkor mindig csökken az érdeklődés.
MN: De például az új cirkuszt éppen ez a nyomás hozta be rajtatok keresztül Magyarországra, nem? Ami a svéd Cirkus Cirkörrel kezdődött 2001 táján.
SZGY: A Trafó predesztinálva volt a táncra, hiszen nem volt elég hely. Amikor átalakult a szcéna, sok művész máshova ment fellépni, részben mert nem fogadták el a mi kritikai álláspontunkat, amit teljesen meg is értek, másfelől megemelkedtek a gázsik, hisz megnőtt irántuk a kereslet. Ahogy telítődött a piac, újabb és újabb művészeti területeket kellett keresni, amiket a Trafó be tud emelni. Nemcsak a zenével kezdtünk el többet foglalkozni, behoztuk a cirkuszt is. A cirkuszban megtalálja ma azt a kreativitást, azt az újdonságot a közönség, ami a 80-as évek végétől nagyjából a 90-es évek végéig igaz volt a táncra. És erre nagy igény van.
MN: Most, amikor kevés pénz jut a kulturális intézményrendszerbe, és egyáltalán, a kortárs művészet púp a kultúrpolitika hátán, mi a Trafó stratégiája?
SZGY: A hogyan tovább nagy kérdés, mert pénzügyileg teljesen fenntarthatatlan állapotba kerültünk. 2003 óta csökken a támogatásunk, most 230 millió forintnál tartunk, ami azt jelenti, hogy a működési kiadások után ötvenmillió marad a programra, aminek a felét előadó-művészetre és kiállításokra költjük, a másik felét kommunikációra. Közben 150-160 milliót kell elköltenünk. Abból élünk, amit EU-s pályázatokból, az NKA-tól meg innét-onnét összeszedünk. De az jól látható, hogy az EU-s pályázatokon egyre nehezebb részt venni, mert olyan alapelvek jelennek meg, amelyek lefordíthatatlanok a magyar közízlés számára.
MN: Például?
SZGY: Például a Temps d'Images sorozatunknak alig van közönsége. Arról szól, hogy a technológia hogyan jelenik meg a művészetben. Miközben a ceruzát már nem ismered, csak az Excel programot, addig a művészetben továbbra is a ceruzát várod el, és ez nekem teljesen érthetetlen. Az egy menekülési útvonal lehet, ha a külföldi és a hazai szcénát összekötjük. Az előadó-művészetben eddig nem létezett olyan forma, mint amit Bencsik Barna, a Ludwig Múzeum igazgatója, aki egyébként a Trafó Galéria vezetője is volt, kialakított a képzőművészeti exportirodával. Nálunk ez lenne a Duna-part. Összefogtunk a Krétakörrel, most együtt próbáljuk a magyar platformot létrehozni. Novemberben idehozunk menedzsereket, nézzék meg az előadásokat, vigyék ki, csináljanak koprodukciókat.
MN: És kik jelennének meg ezen a platformon? Hiszen úgy tűnik, az exportképes itthoni társulatok kifújtak, volt egy felívelés a 90-es évek végétől, amit a Trafóban mások mellett a Mozgó Ház Társulás, Bozsik Yvette-ék, a Krétakör jelenített meg, de nem látszik, mi következik utánuk.
SZGY: Természetesen több magyar produkciót kéne bemutatni. A magyar finanszírozás struktúrája azonban meghatározza, hogy hány alkotóművész kerülhet olyan helyzetbe, hogy együtt tudjunk vele dolgozni. Volt olyan, hogy adtunk valakinek több milliót, és szó szerint nem tudta kezelni a pénzt, egyszerűen tragédia volt. Ma egy művész sokkal kevesebb energiát tud fektetni az alkotómunkába, mert adminisztrál, pénzt gyűjt, marketinggel foglalkozik. És addig, amíg ez nem jelenik meg a finanszírozásban, a magyar kortárs művészetnek csak nagyon kis szelete tud professzionálisan működni. Az utánpótlással egyébként nagyon sokat foglalkozunk, annak ellenére, hogy a programunkban egyre kevésbé jelenik meg ez a problémakör. Például a Trafó eleje nem épült meg, ahová eredetileg egy stúdiót képzeltünk. Én azért is hoztam létre a Műhely Alapítványt még a kilencvenes évek elején, mert műhelyekre van szükség, én eredetileg nem a Trafót akartam létrehozni.
MN: Min múlik, hogy megépüljön ez a stúdió?
SZGY: Mindig vannak fontosabb színházak, amiknek a problémáit meg kell oldani. Itt az fejeződik ki, hogy a mostani politikai elit számára mi idegen kultúra vagyunk. De a színházi szakmában is idegenek maradtunk. Az FMK-nak, ami az egyetlen innovatív kulturális intézmény volt Budapesten, hétmilliós költségvetése volt 96-ban, amikor odakerültem, intézményes szinten tehát ennyit költött innovációra a főváros. Amikor 98-ban megnyitott a Trafó, nem voltunk társa senkinek, a lobbierőnk nokedli volt, de akik érzékenyebbek voltak a Trafóra, még 2002-ben, Orbánék alatt elintézték, hogy átemeljenek bennünket a színházak közé. Csakhogy mi olyan színház vagyunk, ahol van kiállítás, de nincs társulat, viszont van zene. A kávézó egyesíti a művészek kávézóját és a közönség kávézóját, tehát totálisan más attitűdöt képvisel.
MN: A készülő színházi törvény hogyan kezeli ezt az eltérő attitűdöt?
SZGY: A színházi szakma suttyomban nyomja ki a rendszerből a Trafót, látható, hogy nekik nem smakkol, hiszen a sikereink megkérdőjelezik a kialakult gyakorlatot. Ha valaki belenéz a törvénytervezetbe, ezt kiolvashatja belőle. Pedig vég nélkül magyarázom, hogy racionálisan kellene működtetni a szerkezetet. A színházi struktúra tele van nagy helyekkel. Tök logikus, hogy nem az ezer férőhelyes színházban kellene egy kezdő koreográfusnak indulnia, vagy a Műcsarnokban egy kurátornak, mert ez a kisebb helyek feladata. A kicsi helynek magasabb támogatást kell kapnia, mert nem tud a piacra támaszkodni. De ezt az istennek nem tudom átverni, mert mindenki a saját pénzéért hajt, persze én is, és nem hajlandó egy rendezőelv mentén újraprofilírozni magát.
MN: És a Trafó szervezete hogyan profilírozta magát időközben? Feltételezem, hogy már régen nem egyszemélyes intézmény.
SZGY: Az elején decentralizált szerkezetben működtünk. Volt a csapat, de a végső szót én mondtam ki. Ahogy a munka egyre összetettebbé válik, úgy egyre kevesebbet foglalkozom vele közvetlenül. Harminckilenc évesen kezdtem irányítani a Trafót, családom, három gyermekem van. Most már önálló főnökei vannak a területeknek, a kommunikációnak, a programszervezésnek, ők egyre inkább hozzák a maguk ötleteit. Ha ezek az emberek elmennek, azonnal kapnak állást. Még a végén megtörténhet, hogy a közízlés azáltal fog megváltozni, hogy az emberek visznek be az intézményekbe egy másfajta szemléletet.
