"Mi idegen kultúra vagyunk" - Szabó György, a Trafó vezetője

  • Somlyódy Nóra
  • 2008. szeptember 4.

Film

Az egykori ferencvárosi transzformátorház - később raktár, átmenetileg foglaltház - már tíz éve a kortárs művészetek, elsősorban a tánc pótolhatatlan központja. Igaz, alapítója - aki közgazdász végzettsége ellenére a Közgáz Klubon, a PeCsán és az FMK-n edzett kultúraszervező - szerint a ház még mindig csak félig van készen, és egyre jobban megsínyli a pénzhiányt. Somlyódy Nóra

Az egykori ferencvárosi transzformátorház - később raktár, átmenetileg foglaltház - már tíz éve a kortárs művészetek, elsősorban a tánc pótolhatatlan központja. Igaz, alapítója - aki közgazdász végzettsége ellenére a Közgáz Klubon, a PeCsán és az FMK-n edzett kultúraszervező - szerint a ház még mindig csak félig van készen, és egyre jobban megsínyli a pénzhiányt.

*

Magyar Narancs: Egyszer azt mondtad, a Trafót inkább oktatási, mint kulturális intézménynek tartod. Miért?

Szabó György: Ennek a társadalomnak meg kellene a mentalitásában változnia. A kultúra területén a Trafó pontosan erről szól. Mikor indultunk, nagyon sokan megkérdőjelezték, hogy a nézők szintjén van-e létjogosultsága egy ilyen intézménynek. Ma úgy érzem, ilyenfajta kérdőjel nincsen a Trafó körül. A másik az, hogy amit mi képviselünk, amit kortárs művészetként jelöltünk meg, azt az egypártrendszerben főként egyetemi kultúrának tekintették. A Trafó mint egyedüli multidiszciplináris intézmény fel tudta mutatni, hogy ez a műfaj nem annyira szubkulturális, mint hitték. Eredménynek tartom, hogy a kelet-közép-európai régióban egyértelműen a Trafót tartják a legfontosabb kortárs előadó-művészeti helynek, beleértve Prágát, Varsót, akár Belgrádot is.

MN: A Trafónak sokkal magától értődőbb az elismertsége külföldön, mint itthon. Ez miért van így?

SZGY: Messzire vezető okai vannak, de a lényeg az, hogy amikor az amerikai kultúra az ötvenes évek végétől megkezdte fellazítani az európai kultúrát, az mind az intézmények, mind a kultúrafinanszírozás szempontjából nagyon nagy mértékben hatott. Sok Trafó van Európában. Mentálisan a '68-as nemzedék teljesen más attitűddel jelentkezett, de az a fajta kulturális forradalom, ami lejátszódott Európában, megállt a falnál. Ahol mégis megjelent, ott elsősorban a politikai oppozíció körül összpontosult. Mikor ez a politikai oppozíció bekerült a hatalomba, sajnos maga mögött hagyta ezt a kultúrát. A kultúra Magyarországon sokkal tradicionálisabb maradt. Ennek a levét issza a Trafó és egy csomó hasonló kezdeményezés.

MN: Mindemellett az első néhány évben felfutott a Trafó, és nem volt előre látható, hogy szűkebb helyre fog szorulni.

SZGY: Igen, amikor a Trafó indult, megdermedt kulturális állapot volt, csomó elfojtott kreatív energiát felszabadítottunk. Ugyanakkor több intézmény lelohadóban volt. Leégett a BS, leszállóágban volt az Almássy Téri Szabadidőközpont. Monopolisztikus helyzetbe kerültünk, amiben az volt a szép, hogy az elitművészetet le lehetett nyomni olyan emberek torkán is, akik azt sem tudták, hogy mi az. Nekik egy új és trendi hely volt a Trafó. Ez a helyzet akkor kezdett erodálódni, amikor 2001-2002-ben beindult a többi intézmény, a Millenáris, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Táncszínház, amelyek beleharaptak olyan dolgokba is, amikbe a Trafó. Addig egy furcsa állapot volt, keresleti piac volt a kulturális szférában, most meg kínálati, és ilyenkor mindig csökken az érdeklődés.

MN: De például az új cirkuszt éppen ez a nyomás hozta be rajtatok keresztül Magyarországra, nem? Ami a svéd Cirkus Cirkörrel kezdődött 2001 táján.

SZGY: A Trafó predesztinálva volt a táncra, hiszen nem volt elég hely. Amikor átalakult a szcéna, sok művész máshova ment fellépni, részben mert nem fogadták el a mi kritikai álláspontunkat, amit teljesen meg is értek, másfelől megemelkedtek a gázsik, hisz megnőtt irántuk a kereslet. Ahogy telítődött a piac, újabb és újabb művészeti területeket kellett keresni, amiket a Trafó be tud emelni. Nemcsak a zenével kezdtünk el többet foglalkozni, behoztuk a cirkuszt is. A cirkuszban megtalálja ma azt a kreativitást, azt az újdonságot a közönség, ami a 80-as évek végétől nagyjából a 90-es évek végéig igaz volt a táncra. És erre nagy igény van.

MN: Most, amikor kevés pénz jut a kulturális intézményrendszerbe, és egyáltalán, a kortárs művészet púp a kultúrpolitika hátán, mi a Trafó stratégiája?

SZGY: A hogyan tovább nagy kérdés, mert pénzügyileg teljesen fenntarthatatlan állapotba kerültünk. 2003 óta csökken a támogatásunk, most 230 millió forintnál tartunk, ami azt jelenti, hogy a működési kiadások után ötvenmillió marad a programra, aminek a felét előadó-művészetre és kiállításokra költjük, a másik felét kommunikációra. Közben 150-160 milliót kell elköltenünk. Abból élünk, amit EU-s pályázatokból, az NKA-tól meg innét-onnét összeszedünk. De az jól látható, hogy az EU-s pályázatokon egyre nehezebb részt venni, mert olyan alapelvek jelennek meg, amelyek lefordíthatatlanok a magyar közízlés számára.

MN: Például?

SZGY: Például a Temps d'Images sorozatunknak alig van közönsége. Arról szól, hogy a technológia hogyan jelenik meg a művészetben. Miközben a ceruzát már nem ismered, csak az Excel programot, addig a művészetben továbbra is a ceruzát várod el, és ez nekem teljesen érthetetlen. Az egy menekülési útvonal lehet, ha a külföldi és a hazai szcénát összekötjük. Az előadó-művészetben eddig nem létezett olyan forma, mint amit Bencsik Barna, a Ludwig Múzeum igazgatója, aki egyébként a Trafó Galéria vezetője is volt, kialakított a képzőművészeti exportirodával. Nálunk ez lenne a Duna-part. Összefogtunk a Krétakörrel, most együtt próbáljuk a magyar platformot létrehozni. Novemberben idehozunk menedzsereket, nézzék meg az előadásokat, vigyék ki, csináljanak koprodukciókat.

MN: És kik jelennének meg ezen a platformon? Hiszen úgy tűnik, az exportképes itthoni társulatok kifújtak, volt egy felívelés a 90-es évek végétől, amit a Trafóban mások mellett a Mozgó Ház Társulás, Bozsik Yvette-ék, a Krétakör jelenített meg, de nem látszik, mi következik utánuk.

SZGY: Természetesen több magyar produkciót kéne bemutatni. A magyar finanszírozás struktúrája azonban meghatározza, hogy hány alkotóművész kerülhet olyan helyzetbe, hogy együtt tudjunk vele dolgozni. Volt olyan, hogy adtunk valakinek több milliót, és szó szerint nem tudta kezelni a pénzt, egyszerűen tragédia volt. Ma egy művész sokkal kevesebb energiát tud fektetni az alkotómunkába, mert adminisztrál, pénzt gyűjt, marketinggel foglalkozik. És addig, amíg ez nem jelenik meg a finanszírozásban, a magyar kortárs művészetnek csak nagyon kis szelete tud professzionálisan működni. Az utánpótlással egyébként nagyon sokat foglalkozunk, annak ellenére, hogy a programunkban egyre kevésbé jelenik meg ez a problémakör. Például a Trafó eleje nem épült meg, ahová eredetileg egy stúdiót képzeltünk. Én azért is hoztam létre a Műhely Alapítványt még a kilencvenes évek elején, mert műhelyekre van szükség, én eredetileg nem a Trafót akartam létrehozni.

MN: Min múlik, hogy megépüljön ez a stúdió?

SZGY: Mindig vannak fontosabb színházak, amiknek a problémáit meg kell oldani. Itt az fejeződik ki, hogy a mostani politikai elit számára mi idegen kultúra vagyunk. De a színházi szakmában is idegenek maradtunk. Az FMK-nak, ami az egyetlen innovatív kulturális intézmény volt Budapesten, hétmilliós költségvetése volt 96-ban, amikor odakerültem, intézményes szinten tehát ennyit költött innovációra a főváros. Amikor 98-ban megnyitott a Trafó, nem voltunk társa senkinek, a lobbierőnk nokedli volt, de akik érzékenyebbek voltak a Trafóra, még 2002-ben, Orbánék alatt elintézték, hogy átemeljenek bennünket a színházak közé. Csakhogy mi olyan színház vagyunk, ahol van kiállítás, de nincs társulat, viszont van zene. A kávézó egyesíti a művészek kávézóját és a közönség kávézóját, tehát totálisan más attitűdöt képvisel.

MN: A készülő színházi törvény hogyan kezeli ezt az eltérő attitűdöt?

SZGY: A színházi szakma suttyomban nyomja ki a rendszerből a Trafót, látható, hogy nekik nem smakkol, hiszen a sikereink megkérdőjelezik a kialakult gyakorlatot. Ha valaki belenéz a törvénytervezetbe, ezt kiolvashatja belőle. Pedig vég nélkül magyarázom, hogy racionálisan kellene működtetni a szerkezetet. A színházi struktúra tele van nagy helyekkel. Tök logikus, hogy nem az ezer férőhelyes színházban kellene egy kezdő koreográfusnak indulnia, vagy a Műcsarnokban egy kurátornak, mert ez a kisebb helyek feladata. A kicsi helynek magasabb támogatást kell kapnia, mert nem tud a piacra támaszkodni. De ezt az istennek nem tudom átverni, mert mindenki a saját pénzéért hajt, persze én is, és nem hajlandó egy rendezőelv mentén újraprofilírozni magát.

MN: És a Trafó szervezete hogyan profilírozta magát időközben? Feltételezem, hogy már régen nem egyszemélyes intézmény.

SZGY: Az elején decentralizált szerkezetben működtünk. Volt a csapat, de a végső szót én mondtam ki. Ahogy a munka egyre összetettebbé válik, úgy egyre kevesebbet foglalkozom vele közvetlenül. Harminckilenc évesen kezdtem irányítani a Trafót, családom, három gyermekem van. Most már önálló főnökei vannak a területeknek, a kommunikációnak, a programszervezésnek, ők egyre inkább hozzák a maguk ötleteit. Ha ezek az emberek elmennek, azonnal kapnak állást. Még a végén megtörténhet, hogy a közízlés azáltal fog megváltozni, hogy az emberek visznek be az intézményekbe egy másfajta szemléletet.

Figyelmébe ajánljuk

A kávékapszula környezettudatos szemmel

  • Fizetett tartalom

A kávékapszula rendkívüli népszerűsége világszerte kétségtelen, ám a kényelmes és gyors kávézás mögött rejlő környezeti, gazdasági és társadalmi kérdések kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Az alábbi írásunkban ezeket a fontos aspektusokat vizsgáljuk meg, hogy egy átfogó képet kapjunk a modern kávéfogyasztás egyik legmeghatározóbb trendjéről.

6 téma, ami ma már egyre kevésbé számít tabunak

  • Fizetett tartalom

A társadalom folyamatosan változik: átalakul, hogy milyen eszközöket használunk, hogy milyen elfoglaltságaink vannak a mindennapokban, hogy milyen tempóban éljük az életünket – és persze az is, hogy milyen témákat beszélünk meg nyíltan. Kétségtelen, hogy embere – és persze kultúrája – válogatja, mi számít tabunak és mi nem, de általánosságban azt láthatjuk, hogy a világ soha nem volt annyira nyitott és szabadelvű, mint ma.

Így válasszunk széket ülőmunkához

  • Fizetett tartalom

Az ülőmunka ugyan kényelmesnek tűnhet, viszont óriási terhet róhat az ízületeinkre és izmainkra is. Éppen ezért ajánlott egy valóban komfortos szék mellett dönteni, hogy még az igazán hosszú munkaórák után se fájjon a gerincünk vagy a derekunk. Hogyan érdemes széket választani az igényeinkhez mérten? Mutatjuk a pontos válaszokat!