Valószínűleg mindkét tábornak örömhír, hogy elkészült a cserfes pincérlány érzelemdús kalandjainak férfiverziója. A macsósodást nemcsak az bizonyítja, hogy a főszerepben az őzikenézésű bájtündér helyett egy, a higiéniára nem sokat adó és nem mellékesen a játékidő harmadik percében fejbe lőtt jóemberrel van dolgunk, hanem az is, hogy a Micmacs az Amélie-hez nagyon hasonló rugóra jár, bár jóval sötétebb, akciódúsabb és erőteljesebb. Most is van jó szándék vezérelte bűntények sora, romantikus kacskaringók, babazsúrba illő háttérzene, ugyanakkor a direktor régebbi, karcosabb filmjeit idéző groteszk figurák, morbid történések és fanyar humor mellett (szerencsére) nem nagyon maradt hely annak a többgallonnyi cukiságnak, amivel Tautou kisasszony és játszópajtásai anno tündököltek.
Bazil élete ott kezdődik, ahol másoké általában véget ér: egy golyóval a fejében. Cirka negyven év semmittevés után kirívóan átlagos hősünk végre megtalálja életcélját: bosszút állni azokon, akik a kioperálhatatlan töltényt gyártották. Legalább annyira gonosz, mint amenynyire gazdag fegyverneppereket azonban nem lehet csak úgy ukmukfukk megleckéztetni, az ilyen mókához kell egy nagyszabású terv, és mindenekelőtt egy tettre kész csapat. Kábé ezen a ponton indul be Jean-Pierre Jeunet fantáziája úgy istenigazából, és húz elő a cilinderéből olyan hihetetlen figurákat, mint az élőágyúgolyó-művész, a minden tárgyat életre keltő ezermester vagy a bármely kofferbe gyűrődésmentesen bepakolható kígyónő. A mind küllemükben, mind jellemükben inkább rajzfilmfigurákra, mint hús-vér emberekre emlékeztető, javarészt munkanélküli és teljességében homeless baráti kör tagjai anyagi javak híján igen ötletesen oldják meg a bosszúhadjáratot: innen-onnan összeguberált mütyürök, bravúros artistamutatványok, no meg a rendkívül csavaros (és humoros) stratégia a hadviselés fő eszközei. Az pedig külön öröm, hogy a vidám kis kompánia tagjai között több régi jó ismerőst üdvözölhetünk.
Forgalmazza a Palace Pictures
