Magyar Narancs: Régebben úgy fogalmaztál, hogy "előbukkantam valahonnan, de nem tudtak igazán mit kezdeni velem". Változott ez a helyzet időközben?
Pejó Róbert: Úgy érzem, hogy még mindig amolyan "gyanús" figura vagyok. Azért nem nagyon tudnak mit kezdeni velem, mert nem tartozom sehova. Azzal, hogy a szemlén elnyertem a legjobb rendező díját a Látogatásért, ez a helyzet némileg megváltozott.
MN: A Látogatás eltér az előző filmjeidtől: nem a periférián élőkről szól, műfaját tekintve pedig pszichothriller.
PR: Azt mondanám, hogy míg a Dallas Pashamende a külső szeméttel foglalkozik, addig a Látogatás a belsővel, az emberi romokkal. Azzal, hogy az emberek mennyire nem tudnak egymáshoz kapcsolódni, kötődni. Olyan megkötöttségben élnek, hogy egy idő után úgy érzik, mintha nem ismernék egymást.
MN: Mit gondolsz, a külső romok ártalmasabbak, vagy a belsők? Kívülről hatnak a dolgok befelé, vagy fordítva?
PR: Ezt nem lehet szétválasztani. Sok külső történés belső szituációkból indul ki. Magyarországon például az a tény, hogy cigánytémában ilyen problémák vannak, sok esetben azon múlik, mi hogyan állunk hozzá, milyen a toleranciánk. Magyarországon majdnem egymillió cigány él. Minket is minősít, hogy mennyire félünk tőlük.
MN: Korábban Ausztriában, Németországban éltél, jelenleg Amerikában élsz: más országokban nem ennyire súlyos a rasszizmus, a kirekesztés?
PR: Rasszizmus mindenütt van, de más az arca. Amerikában inkább a gazdasági különbség jellemző. Nem tudja megengedni magának a fekete, az afrikai ember, hogy mondjuk az Upper West Side-on éljen. Azok a sötét bőrűek, akik ott sétálnak, alkalmazottak, bébiszitterek, házmesterek, takarítók, a szolgáltatásban dolgoznak. Az amerikai társadalom befogadóbb filozófiával rendelkezik, hiszen arra épül, hogy befogadtak más országokból jött embereket. Európában zárt közösségekben nőttek fel az emberek, minden ország, tartomány más kultúrát épített fel. Az Európai Unióval népvándorlás indult meg, kitolták a határokat, de ennek ára is van. Nagyrészt a piaci nyitás az oka, hogy Európa befogadta a kelet-európai országokat. Senki nem gondolt ennek a folyamatnak a következményeire uniós szinten, többek között arra, hogy megbillen a szociális egyensúly, ami valaha megvolt.
MN: Egy művészi alkotás alakíthat valamit az előítéleteken?
PR: Egyrészt belemutatunk ezeknek az embereknek a világába, másrészt kérdőjeleket teszünk fel, hogy hol tartunk a másokkal való viselkedésünkben. Jelinek ezeket a kemény kérdéseket teszi fel a Kézimunkában. Van egy szép polgári világ Ausztriában. Kék Duna, Alpok, tiszta levegő, miegymás. Úgy tűnik, hogy minden rendezett, de közben nagyon durva gyűlölet munkál a felszín alatt. Az osztrák kultúrára nagyon jellemző, hogy mindent elfelejt, elmos, feltisztít.
MN: Filmjeiben Michael Haneke is ezt a kettősséget feszegeti. Hatott rád?
PR: Közel áll hozzám, ami nem azt jelenti, hogy utánozni akarnám őt. Haneke benne él az osztrák társadalomban, én pedig kívülről jöttem. Mint magyar, mint erdélyi Ausztriában nőttem fel, de mindig különálló helyzetben voltam. A rasszizmus kérdésével nap mint nap találkoztam.
MN: Milyen megnyilvánulásaival?
PR: Mindennapi atrocitások formájában. A szüleim 38 éve ott élnek, de az akcentusuk miatt időnként lekezelik őket, elfordulnak tőlük.
MN: Kívülálló "státuszodból" adódóan élesebb rálátásod lehet.
PR: Sokkal érzékenyebben érintenek bizonyos kérdések. Magyarországon sok párhuzamosságot lehet felfedezni Ausztriával. Emlékszem Haider választási plakátjának szlogenjére: "Bécs nem lehet Chicago", ami fordítva elképzelhetetlen Amerikában. Egy ország, amelyik a turizmusából él, és befogadja a fizetőképes embereket, kinézi, kituszkolja a keletről jötteket. Az is elképzelhetetlen Amerikában, hogy fasisztoid beszédek hangozzanak el nyilvános fórumokon, a médiában, mint Magyarországon. Létezik bizonyos politikai korrektség, ami ezt kizárja.
MN: A Kézimunka Jelinek első olyan műve, amelyik aktuális társadalmi esemény alapján íródott, és a témája a hazai romagyilkosságok tükrében most nálunk is aktuálissá vált.
PR: Az oberwarti (felsőőri - a szerk.) cigányok elleni 1995-ös terrortámadás az egyik legsúlyosabb politikai indíttatású, megtervezett merénylet volt a második világháború óta. A különböző atrocitások miatt a romák őrjáratot állítottak fel a faluban. Négyen körüljárták a falut éjszaka, találtak egy táblát "Romák, vissza Indiába!" felirattal. Kihúzták a táblát, alatta bomba volt, mind a négyüket megölte. Jelinek nem magáról az eseményről írt, hanem arról, ahogy az osztrák sajtó tálalta. Elbagatellizálták, el akarták tussolni. A színdarabban horgolnak, kézimunkát készítenek. A négy ember meggyilkolása arra mutat, ami a szőttes alatt van, a több millióra, akit a háborúban megöltek. Ausztria Németországhoz képest soha nem dolgozta fel a második világháborús történetét. Mindig arról beszéltek, hogy megszállták őket, hogy ők soha nem járultak hozzá a holokauszthoz. Dokumentumfilm készült négy osztrák náci bűnösről Schuld und Gedächtnis (Bűn és emlékezet) címmel. Mindegyiküket halálra ítélték, majd pár év múlva kiengedték. Az egyikből burgenlandi miniszter lett, a másikból tartományi vezető, a többiek is magas tisztségeket kaptak. Félelmetes, hogy nem tanulunk a saját sötét történelmünkből.
MN: Lelkiismereti kérdés számodra, hogy ilyen témákkal foglalkozz?
PR: Részben a családi kötődéseim, a kelet-európai identitásom miatt teszem, másrészt az igazságérzetem azt mondja, hogy fel kell állni és rá kell mutatni, hogy nagy a veszély. Ha csak arra gondolok, hogy a Magyar Televízió székháza elleni támadás résztvevőiből mára parlamenti párt szerveződött...
MN: Milyen kötöttségeket jelentett számodra Jelinek radikális stílusa?
PR: A Kézimunka politikai színház. Kőkeményen a szöveggel dolgozik, egy szövegfonattal, amelyik éppúgy felhasználja a Kronen Zeitung újságírójának a cikkeit, ahogy a 23. zsoltárt és Jelineket magát. Az írónő eredetileg zenésznek készült, ami ezen a darabján is érződik. Úgy kezeli a szöveget, mint egy szimfóniát. Van egy fő vonala, és ezen belül bizonyos témákat felvet, erőteljesen váltogat, majd visszatér hozzájuk. A darab eredetileg egy szupermarket hentespultjánál játszódik, ahol sorban állnak a vevők, és beszélgetnek. A hentespult a halált reprezentálja, ahogy az emberek a halál felé haladnak, manipulálódnak, míg a végén fel lesznek koncolva. Az eredeti címe Stecken, Stab und Stangl. Minden karakter neve Stab - Stanglnak a treblinkai koncentrációs tábor parancsnokát hívták. A Kézimunka cím a bombatámadásokra is utal, arra, ahogy minden szereplő hozzájárul ahhoz, hogy egy felületet bekössön és eltakarjon.
MN: Szerinted miért nincsenek akár roma, akár nem roma drámaírók Magyarországon, akik aktuális társadalmi történésekre reagálnának?
PR: Szerintem a romák közegéből is ki tudna emelkedni olyan művész, aki ezzel foglalkozik. Ezzel szemben azt látom, hogy ha már kiemelkednek, akkor inkább az integráció a kérdés számukra, és nem az, hogy visszatekintsenek és ránézzenek a saját kultúrájukra. A Dallas Pashamende kapcsán is tudnék példákat hozni arra, hogy megmutattuk a filmet magas rangú cigány politikusoknak a parlamentben. Teljesen kiakadtak azon, hogy miért kell ilyen témával foglalkozni, miközben számos pozitív dolog is történik. Azt mondták, hogy nem is léteznek olyan helyek, mint amilyen a mi filmbeli cigánytelepünk. Ha csak elmentek volna alig száz kilométerre Budapesttől, hasonló szituációkkal találkoznak. Ismerek cigány írókat, akik elmentek a kolozsvári szeméttelepre, de nem merték betenni a lábukat.
