Film

SZÁGULDÓ BOMBA

  • - kg -
  • 2010. november 18.

Film

Mai, rohanó világunkban ki másban is bízhatna még az ember, ha nem Denzel Washingtonban. Az az idõ már a múlté, amikor még szemernyi kétségünk támadhatott D. W. sérthetetlenségét illetõen. Ma, ha Washington metróra száll, trolin utazik vagy ha csak közönségesen átkel a zebrán, fellélegezhet az utazóközönség: jöhet sorozatgyilkos jegyellenõr, szüleit nem tisztelõ diák vagy rágóját a széktámlába nyomó suhanc, az alkotmányban foglalt értékrend és a család szentsége nem sérülhet, illetve azok érhetnek csak csúfos véget, akik már a film elején is dohányoztak, csúnya szavakat használtak vagy trükköztek a bérletükkel. Így amikor valahol Pennsylvaniában, a kispénzû, de becsületes munkásemberek és a vonatsínekhez veszélyesen közel kiránduló kisiskolások közelében elszabadul (váltótani és féktani beavatás a film elején) egy mérgekkel gondosan megrakott tehervonat, s nincs az a fõhegesztõ (ritka beosztás egy akciófilmben), aki megállíthatná a nekivadult és a szó legszorosabb értelmében embertelen gépezetet, a menetrendre felesküdött D. W. összehúzza a szemöldökét. A Száguldó bomba akkor lenne nagyon rossz film, ha valami netán másként történne, de Tony Scott ezúttal tudja a dolgát; hagyja a karakterkedést meg az áltarantullás dialógokat másra, s mint hollywoodi fõhegesztõ csakis Denzel szemöldökeire meg a terhelt vonatra koncentrál. És igen, mint vonatos film a Száguldó bomba a hónap mozija, a tél slágere, az év közlekedési szenzációja. Nem is szabadna mást csinálnia T. Scottnak, mint mozgásban lévõ vonatokat fényképeznie.

Az InterCom bemutatója

***

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.