SZÁGULDÓ BOMBA

Mai, rohanó világunkban ki másban is bízhatna még az ember, ha nem Denzel Washingtonban. Az az idõ már a múlté, amikor még szemernyi kétségünk támadhatott D. W. sérthetetlenségét illetõen. Ma, ha Washington metróra száll, trolin utazik vagy ha csak közönségesen átkel a zebrán, fellélegezhet az utazóközönség: jöhet sorozatgyilkos jegyellenõr, szüleit nem tisztelõ diák vagy rágóját a széktámlába nyomó suhanc, az alkotmányban foglalt értékrend és a család szentsége nem sérülhet, illetve azok érhetnek csak csúfos véget, akik már a film elején is dohányoztak, csúnya szavakat használtak vagy trükköztek a bérletükkel. Így amikor valahol Pennsylvaniában, a kispénzû, de becsületes munkásemberek és a vonatsínekhez veszélyesen közel kiránduló kisiskolások közelében elszabadul (váltótani és féktani beavatás a film elején) egy mérgekkel gondosan megrakott tehervonat, s nincs az a fõhegesztõ (ritka beosztás egy akciófilmben), aki megállíthatná a nekivadult és a szó legszorosabb értelmében embertelen gépezetet, a menetrendre felesküdött D. W. összehúzza a szemöldökét. A Száguldó bomba akkor lenne nagyon rossz film, ha valami netán másként történne, de Tony Scott ezúttal tudja a dolgát; hagyja a karakterkedést meg az áltarantullás dialógokat másra, s mint hollywoodi fõhegesztõ csakis Denzel szemöldökeire meg a terhelt vonatra koncentrál. És igen, mint vonatos film a Száguldó bomba a hónap mozija, a tél slágere, az év közlekedési szenzációja. Nem is szabadna mást csinálnia T. Scottnak, mint mozgásban lévõ vonatokat fényképeznie.

Az InterCom bemutatója

***