Hogyan mûködik a kismadár? (Zalavári József formatervezõ-mûvész )

  • Szõnyei György
  • 2004. május 6.

Film

Designökológiai kislexikon címû könyvében új szellemben értelmezi az ide vágó fogalmak sorát a Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem termék- és formatervezési szakának adjunktusa.

Magyar Narancs: A jól sikerült címlap láttán még az is kézbe veszi a könyved, aki a design-ökológia fogalmát nem ismeri. Saját találmányod ez a szó?

Zalavári József: Igen, egy szójátékból született. Az ökodesign a szakmánkban már egy létezõ fogalom, amely a környezetromboló és -szennyezõ ipari társadalom szülötte. A "bölcsõtõl a sírig" követi egy termék sorsát, megpróbálja káros hatásait a minimálisra szorítani, és bizonyosságot adni arról, hogy öko-szemléletû gazdálkodás keretei között is elérhetõ tisztességes profit. Az eredeti szókapcsolat a tárgytervezés gyakorlati oldalára utal: azt jelenti, hogy a termékbe olyan kívánatos tulajdonságokat szeretnénk betervezni, hogy a környezetével harmonikusabb kapcsolatban legyen, ne pusztítsa azt. Megfordítva a kifejezést, a designökológia nem a tervezés gyakorlati, módszertani kérdéseit firtatja, hanem az elméleti, filozófiai, stratégiai oldalát. Legfõbb célkitûzése, hogy keresse a tárgyak, tárgyrendszerek és azok környezete közötti kölcsönhatás törvényszerûségeit, és választ találjon a változások miértjeire. Rákérdezzen egy termék formájára: miért használ a mûködéséhez környezetére káros anyagot, miért különböznek a hasonló funkciót ellátó tárgyaink egymástól, és miért léteznek egyáltalán? Az ökodesignnál azt mondjuk, hogy ne szennyezzük tárgyainkkal a környezetet! Mikor megfordítom ezt a kifejezést designökológiára, akkor rájövök, hogy az öko-t nemcsak arra "találták föl", hogy megfigyelje, miként szennyezi környezetét a kismadár, hanem arra is, hogyan "mûködik". Milyen törvényszerûségek alapján változik és "funkcionál", miben hasonlít és miben különbözik más egyedektõl, miért olyan változatos a tollazata, amilyen, miért speciális a hangja, hogyan kommunikál vele. A design és a természettudományok mindig kapcsolatban voltak egymással, a mûvészet és a mérnöki tudományok nagyban befolyásolták a fejlõdését. A vezérelv az evolúciós tételekhez méltó szlogen volt: "A forma követi a funkciót." A jobb tervezõk ezt a kérdést mindig felteszik maguknak. A forma és a funkció közötti viszony alapkérdés.

MN: Ha egy tárgy nem ennek a tézisnek a szellemében születik, akkor eladhatatlan. Nem egyértelmû ez? Amikor a díszes vaslábazat eltûnt a Singer varrógép alól, új korszakba léptünk?

ZJ: Minden korszaknak léteznek tipikus tárgyai, amelyekbõl kiolvasható, mi volt az a szakmai probléma, amelynek a megoldását megtalálhatjuk benne. A módszer az, hogy rákérdezünk, milyen anyagból és milyen funkcióra készült, milyen a forma és anyaga, illetve a forma és a tárgyat használó ember közti kapcsolat? Milyen a viszonya rövid és hosszú távon a környezetével - ez már ökologikus kérdésfelvetés. Beépítette-e mindezen szempontokat a termékbe a tervezõ? Szeretném néhány, az ökodesign figyelmére méltó példával illusztrálni e kérdést. Vannak a formatervezés történetének jól ismert, híres produktumai: a tonettszék, a Ford T-modellje stb. A tonett egy gyönyörû technológiai csoda, kényelmes és szép bútorokat gyártottak hajlított, gõzölt fából, fantasztikus plasztikai érzékkel megáldva. Ebbe a sikertörténetbe viszont belepusztultak a cseh gyár körüli bükkerdõk, végül az üzemet azért kellett Németországba telepíteni, mert ott még voltak bükkösök, spórolhattak a szállítási költségeken is - majd azok a fák is eltûntek. Ezt a pusztítást a tonett szerelmesei nem társítják kedvenc tárgyaikhoz. Az ökodesign szemlélete rámutat erre az ellentmondásra. Késõbb Breuer Marcell feltalálta a tonett hajlított technológiájához hasonló elven készülõ csõszéket, fémmel helyettesítve a faanyagot - öntudatlanul is mentve ezzel a maradék erdõséget.

MN: Ezzel kapcsolatban felvetni, hogy a vaskohászat is káros a természetre, az már elmebaj?

ZJ: Persze, inkább az a fontos, hogy átlépünk-e egy mennyiségi határt, hogy hány hatalmas kohót telepítünk egy adott térségbe. Néhányuk füstjét még felszívja a természet, és kitisztítja önmagát, amikor azonban a Ruhr-vidéken elsötétülnek a felhõk, már itt a baj.

MN: Breuernél a szépség tiszta, egyszerû formában jelenik meg. A tonettfazon pedig minél kacskaringósabb, annál inkább teljesíti a XIX. század esztétikai normáit, élvezhetjük a tervezõi virtus parádéját. De szükséges-e a két alkotói mentalitás szembeállítása, hiszen az egyik veszélyes a környezetére, de a designesztétika csúcsa, a másik is az, de ártalmatlanabb?

ZJ: Akkoriban még nem volt elég tudatos, hogy mit mûvelünk a termelésben, hogy biológiai környezetünk tûrõképességének határait feszegetjük.

MN: Meg kellett születnie a tonett bútorváltozatok ezreinek?

ZJ: Igen, a szecesszió, a formavariációk elvarázsolt világa az a kulturális környezet, amelyben, mint a növény esõ után, burjánzik a gondolat, ez a táptalaj, amelybõl elegendõ energiát merít a sokszorozódáshoz. Gazdasági értelemben a növekedéshez pedig Thonet úr az Osztrák-Magyar Monarchiától kizárólagos gyártási és forgalmazási jogot kapott, tehát kockázatmentesen kísérletezhetett a tekervényes formákkal.

MN: Kit neveznél meg a Thonet-, illetve a Breuer-féle tervezési módszerek mai utódaiként?

ZJ: Elõször az európai gondolkodásban megjelenõ északi és déli területekben kimutatható eltéréseket nézzük meg, azután egy másikat, az ázsiait. A híres olasz tervezõk mellett, mint Mendini vagy Sottsass, ott találjuk a gyártó Alessit, aki rozsdamentes konyhai edényeket és eszközöket készít nagy formagazdagsággal, termékeivel a menedzsment szintjén is tökéleteset alkotva.

MN: ' a "Dél" fontos figurája? Nincs hátrányban az eldobható, gyorsan amortizálódó, de szép mûanyag eszközöket gyártókkal szemben?

ZJ: Pontosan az ezt favorizáló szemlélettel szemben ad mintát azzal, hogy sokak számára, ha nagyon magas áron is, szinte mûvészi értékként gyárt valamit. A használati funkciót magas esztétikai értékkel párosítja - ezt láttuk a tonettnél is.

MN: Én még a francia Philip Starckot is mellé sorolnám, aki a 80-as, 90-es években rengeteg ironikus jellegzetességgel bõvítette a tárgytervezés lehetõségeit, akárcsak az olasz Memphis csoport nagyjai. És északon?

ZJ: A svédeknél, finneknél, dánoknál olyan tervezõket találunk, akik eredendõen egy természet közeli, örökölt kultúrából merítve a természetes anyagok felhasználásával, a funkciók kristálytiszta felmutatásával készítenek tárgyakat, épületeket, ez egy elég közismert stílus.

MN: De a mûvészeiket mintha kevésbé favorizálnák, pedig a skandináv design néhány évtizedig nagyon menõ volt, ez tette naggyá az Ikeát is.

ZJ: Rendkívül sok tehetséges mûvészt ismerünk, de a sztárság inkább a déliekre jellemzõ. Az északi, skandináv világ a paraszti kultúrában gyökeredzik, ebbõl táplálkozik. Az olasz pedig a hercegek, a Mediciek pompás világa. E "hivalkodó" szellemiségbõl nõnek ki a hírességek. Michelangelo és Leonardo mai fogalmaink szerint is már sztárok saját korukban.

MN: Mi a helyzet Japánban, Ázsiában?

ZJ: Az új designvilág, amelyben Japán is lényeges szerepet játszik, a modern 50-es években kezdõdött. Itt sok fontos momentum van, amelyeket módszertani szempontból elemeznünk kell. Japánban a formatervezõi gondolkodás is összefonódik a transzcendens világgal, ami kiolvasható akár egy kis, négyzet alakú, lakkozott ételdobozból, melynek esztétikája valójában a buddhista szemléletû esztétika designja. Ha megnézünk egy Sony hifitornyot, annak a formája, rendezettsége, aránya ebbõl a kis dobozkából származtatható.

MN: Hogyan értékeled a japánoknak azt a korszakát, amikor köztudottan elterjedt róluk, hogy alaposan "körülnéznek", formákat, gyártmányokat lopnak. Itt van elõttem egy '57-es Subaru kisautó képe. Az eleje a Volkswagen bogáré, a háta pedig a Fiat 600-asé.

ZJ: Ilyen olvasata is lehet a dolognak, de kibontható egy másik értelmezés is. Igen, tanultak tõlünk. Ha utánanézünk, kiderül, hogy ez a tárgy nem létezett a japán kultúrában.

MN: Mármint az autó?

ZJ: Nemcsak az autó, hanem egyáltalán, a kerekes közlekedési eszköz. Amikor felfedezték a kereket, császári rendelettel meg is tiltották a használatát. Ha megnézünk egy, a XVIII. században játszódó szamurájfilmet, nem látunk benne szekeret. Ismernek egy technikai "csodát", ami megkönnyíthetné az életüket, és nem használják. Japán keskeny sziget, hatalmas sziklák, hegyek szabdalják, a tengerpart környékén volt csak jól járható út, ott sûrûsödik most is a lakosság nagy többsége. A szamurájháborúk idején, mivel nem használtak kereket, a hadsereget nagy tortúra volt átvinni a sziget egyik oldaláról a másikra.

MN: De miért tiltották be, ha a rossz terep miatt kínlódva, de használhatták volna?

ZJ: Ha nekem nincs kerekem, mert tilos még a gondolata is, akkor nincs az ellenfelemnek sem. Az esélyek ebbõl a szempontból azonosak. Kevesebb katonám fog meghalni. Tehát az önkorlátozásnak van valami értelme. Az ebbõl származó haszon nagyobb, mint a kerekek használatából adódó elõny.

MN: Ezért tudtak csak nehézkesen ráállni a modern jármûgyártásra?

ZJ: Igen. Kínában viszont komoly autógyártás várható, németek, franciák futnak versenyt, hogy ki adja majd el a legtöbbet, pedig az alternatív meghajtás mellett még az is egy megfontolandó lehetõség lenne, hogy három- vagy négykerekû legyen az a kocsi. Ázsiában a háromkerekû eszköz terjedt el, egyébként funkcionálisabb is a zsúfolt utcákon, mint a négykerekû. A kanyarodás, a terhelhetõség, a mozgékonyság szerint ez jobb ökológiai struktúra.

MN: Háromkerekû kamion - azért ez elképzelhetetlen.

ZJ: Persze, de háromkerekû személyautót készíteni, ami egy-két embert elvisz, az már választható alternatíva. Ezt a megoldást az európai kultúra kitörölte a tárházából. Ha négy gumit adok el, akkor egynegyedével nagyobb a profitom.

MN: Hogyan fog eldõlni a kérdés?

ZJ: Ha egy nagy designcég felvetné ezt a stratégiát, és ezt egy gazdasági ökoszabályrendszer támogatná, érdekes irányt vehetne a tervezés. Voltak ilyen elképzelések, de úgy tûnik, ez az evolúciós szakasz a triciklinél megállt. Visszatérve az '57-es Subarura: amikor a japán ipar az autók gyártásába belefogott, akkor valójában a tervezõk úgy gondolkodtak, mint évszázadokkal azelõtt a dédapjuk: saját céljaik érdekében megpróbálták összerakni a tárgyaikat mindabból, ami a környezetükben van. Ez persze az autóformák esetében másolás, de valójában egy szintézis. Azt azonban nem gondoltuk volna, hogy mindez egy új minõségbe vált át, a "japán csodába", és a 70-es, 80-as években az autógyáraik karakteres gyártmányprofiljaikkal lekörözik a világot. A szintézis fogalmával megint csak az ökológiánál vagyunk. Amikor a termékeinkben többféle elemet ötvözünk, mint a kis Subaruban, ez azt jelenti, hogy egy hasznos cél érdekében megpróbáljuk keresztezni tárgyaink elõnyös tulajdonságait - így egy új minõséget hozunk létre. Tehát az öszvér kisautó mögött egy evolúciós designmódszertan van, amit ellestünk a természettõl.

MN: Hogyan kapcsolnád mindezt a környezetvédelmi szellemiséghez? Tapasztalataink egy részét a természetbõl adaptáljuk, és "hálából" elpusztítjuk azt? Hogy kellene terveznünk a designökológia szellemében?

ZJ: Ha megvizsgáljuk a világot, amit elõdeinktõl kaptunk, már tudjuk, hogy kiirtottuk az erdõket, és saját életünk is lassan ellehetetlenül, aminek egyik okozója az általunk létrehozott tárgyi környezet. Amikor rövid periódusra hozzuk létre a sok és káros anyagot igénylõ, eldobandó cuccainkat, és nem figyelünk a természetes élettartamukra, trendiszempontok szerint elavítjuk õket - "nem divatos, dobd ki!" -, nagyot hibázunk. Ennek a felfogásnak véget lehetne vetni!

MN: Ezek szerint a szovjet hiánygazdaság fogyasztási termékei, a Rakéta porszívó, a Szokol rádió, a Szaratov hûtõ, melyek néhol még ma is mûködnek, jobban szolgálják a civilizációt, mint az évenként piacra dobott márkavariációk?

ZJ: Van benne valami, de ez nem jelentheti azt, hogy azt az antihumánus gazdasági környezetet kellene visszahozni, mégis ebben is van valami tanulságos. Biztos, hogy ez a felfokozott, szédítõ ütemû, túlburjánzó gazdaság nem folytatható. Az életünk kiteljesedése érdekében e folyamatok gerjesztõit önmérsékletre kellene szorítani! Mérnökök, mûvészek, designerek segíthetnek ebben a társadalomnak.

MN: Hogyan lehet ezt a tempót lassítani, abban motiválni az érdekelteket, hogy korlátozzák az új autótípusok megjelentetését? Ha a Trabant nem szennyezné a levegõt, és nem farostlemezbõl készülne, akkor teljesítené a feladatát, mint Indiában az Ambassador. Habár a versengõ fejlesztések eredménye a légzsák, a biztonsági öv és a gyûrõdõ zónaÉ

ZJ: A Citro‘ntõl a japánokig nagyon sok gyártó használ manapság is könnyû ökomûanyag karosszériaelemeket.

MN: De ha porrá törik, mint a Trabanté, hogyan véd meg?

ZJ: Nem a burkolat véd, hanem a szerkezet, a váz, ami körbevesz téged. A védelem pedig kötelezõ, ez humánökológiai és designszociológiai összefüggés. Gondoljuk meg, miért kell a légzsák, a gyûrõdõ zóna - azért, mert 200 km/h fölött száguldunk. Tehát ez az iszonyatos védelmi burok, amit az ember köré terveznek, azt eredményezi, hogy õ életben maradhat egy ütközés során, de ha éppen egy trabantossal karambolozik, akkor annak az életesélye zéró, ez pedig azt jelenti, hogy az egyik fél meg tudta fizetni a védelmet, a másik nem.

Szõnyei György

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.