Ha megöl a technika

A tanú szeme

  • - ts -
  • 2000.07.13 00:00

Film

Átutazni Amerikán, ugyan kérem. Mi új mesélhető e kérdéskörben Bayer Zsolt után? Tudhatták ezt vizsgált filmünk alkotói is, mert szakítottak az országúttal mint oly brutálisan kézenfekvő megoldással, hőseiket repcsire ültetik, hipp-hopp kerülünk egyik városból a másikba velük, sőt a változatosság kedvéért alkalomadtán vonatra szállunk, úgy megyünk, a mozijegy a helyjegyünk.

Át Amerikán, nem road-movie által, ebben tán lehet valami, pláne akkor, ha a rendezője (Stephan Elliott) épp egy viszonylag fűszeresebb úti mozival lopta be magát bizonyos néprétegek szívibe. A Priscillában egy utazó travesztishow szeli át Ausztráliát, és sokat lehet nevetni. Ugyanakkor az is biztos, hogy Elliottnak egyre kevesebb átszelhető földrész marad.

Nevetni viszont ezúttal nincs nagyon min. Szorongni kéne tán, vagy nem is tudom, azonosulni egy hidegvérű gyilkossal, megszeretni is a végére. Szimpátia egy női bőrbe bújt ördöggel, vajon sikerül-e?

De kezdjük az elején.

Adaptációval állunk szemben ismét. Egy magyarul meg nem jelent, húszéves magándetektív-regény modernizált változata kerül elénk. S a hangsúly itt, mint kétszeres aláhúzás, a modernizáción van. A keménykalapos privátszemből topis (diszkrét dizájn, mi más) titkos ügynök lett: Ewan McGregor. Nála megállnék, nekem bejön: eddig egyetlen filmje sem tetszett, mégis. (Igen, a Trainspotting sem.) Meglehet, a végére hagyom, hogy változott-e helyzetem. Nem túl magas, nem túl karakteres, nagyon jól adja a voltaképpen érdektelen, ám valamiért (érthető ok: erről szól a film) érdekessé váló figurát. Mint a mozihősök oly számottevő többsége, az általa hozott alak is szakmája megszállottja. Lépést tart korával, követi a rögös ügynökhivatás technikai fejlődését naprakészen, kisujjában a korszerű technika, úgy lesekszik, hogy amit kisasol, faxolódik is menten, és akkor csak az elektronika általam valamennyire felfogható aspektusát érintem. Napi száz órát dolgozik, és nyilván járatja a szaksajtót is, bár utóbbinak a film kétségtelenül mérsékelt figyelmet szentel. Annyit én is tudok, hogy a túlhajszolt munka kárát először a magánélet, aztán az egészség látja, nincsen ez másként Ewan esetében sem. Egy szép napon kedves felesége, közös leánygyermekük hátrahagyását mellőzve, távozik közös fészkükből, de nem a filmből, oda a kislány még vissza-visszajátszik, hovatovább protagonistaként. Ráadásul a kalandok során, mint az borítékolható, ilyen-olyan sérülések útján egészsége is lelke szintjére károsodik.

Az efféle filmek úgy kezdődnek, hogy az ügynök egyik sikeres munkája végeztével egy másikba cseppen, s ez a másik hoz bajt eleget. Egy nálánál némileg idősebb, alkotói szándék szerint vonzó nő nyomát üti a korszerű technológiával, és jóval eredményesebben, mintha bottal próbálná. Rá is megy erre az eredményességre. Követi megszállottan, hatása alá kerül szőröstül-bőröstül, látja minden elkövetett rémtettét (a csaj, Ashley Judd, a hidegvérű gyilkos, ugye), de nem képes elkapni. Megtehetné, de nem. Igyekvően szürreális képekből értesülünk, hogy elveszett kislányára emlékezteti a gyermeki hamvát magán megőrző kecses szörny, talán azért, mert rém nehéz gyermekkora volt (ő az apját vesztette el, amihez annyi fűzhető, hogy az elvesztett hozzátartozókból így már egy szolidabb családmodellt is kialakíthat az, akinek kivan mind a négy kereke). Ám az atyahiány árvaházat implikál, és egy másik protagonistát az odavalósi pszichológusnő személyében. (Kamaszkorunk kómába ejtő szépségideálja, Geneviéve Bujold hervadó ősziségében alighanem minden efféle filmben lejátszana mindenkit a vászonról, csakhogy ez többféle szempontból sem tűnik förgeteges attrakciónak.) S rajta kívül fellép számos, ugyancsak neves mellékszereplő, többségük a biztos balvég ígéretével szemiben (Patrick Bergin, K. D. Lang, Jason Priestley).

New York, Chicago, Alaszka, malacka meg a gyorsan, de biztosan istenné váló technika mutatja nagyon magát, elnyomva némiképp fent vázolt embereink általunk éppen csak érintett nyomorát. Erről van szó. Ezért nem fáradunk azon itt, hogy most mi lesz. Összejön-e a csajjal? És kicsoda? És melyikkel? És melyik nagyvárosban? Ugyanis az Ewan felhasználó által kultivált szerkezeteken túl más is befolyásolja jócskán a műélvezetet itten. Konkrétan a filmes technikáról, filmes technikákról beszélünk.

Ugye ismerik azt a filmtípust, melyben minden kocka több jelentéstartalmat is cipel a maga néhány négyzetcentiméterén. Ilyen filmet látunk. Sokan szeretik ezt, egyébként miért készülne egyre több belőle. Az első ilyen filmet, s ez bizonyítható, egy Csehov nevű orosz hobbifilmrendező készítette. A címére már nem emlékszem, csak a tartalmára. Arról szólt, hogy a puska akkor is elsül, ha a nyúl viszi. E látszólag sovánka sztorira később vagy hamarabb, mint kellett volna, komplex mozgóképes struktúrák épültek. Mert attól lehet igazán lázba jönni, ha semmi sem történik csak úgy, mert történnie kell, vagy urambocsá´ véletlenül. Mármint filmileg. A legordasabb hazugság is jóval piacképesebb, ha egy-két ügyesen visszajátszó vágókép egyengeti az útját. A néző meg örül, hogy ő már az elején kiszúrta azt, amit észre sem vett (megengedőbben: amit észre sem kellett volna vennie, jaj, dehogynem). Agatha Christie is ilyesmivel operált, csak ő arra is építhetett, hogy olvasója időnkint hajlamos engedni a fejében ücsörgő Pósalaki bácsi unszolásának, hogy ugorgyunk.

Mindez persze pusztán a választott módszer, a technológia leirata. A Priscilla egész jól volt, Elliott most sem adja sokkal alább, voltaképpen Ashley az egyetlen gyengébb láncszeme. Megőrülni valakiért úgy, hogy közben azt csinálom, amit tudok és szeretek, nem lebecsülendő élvezet. Mindezt nézni sem rossz.

Kívánt egyesülésünk Ewannal, mi több, Ewanná változásunk (mozibéli nézelődő, illetve filmbéli leskelődő) számunkra veszélytelen, neki meg jól hoz a konyhára. Ha Ashleyért, hát Ashleyért, nála is volt már rosszabb. Senkit le nem beszélnék, inkább megmutatom.

 

Eye of the Beholder, színes, feliratos angol-kanadai, 1999, 107 perc; rendezte: Stephan Elliott; fényképezte: Guy Dufaux; szereplők: Ewan McGregor, Ashley Judd, Geneviéve Bujold, Patrick Bergin, Jason Priestley, K. D. Lang; a Budapest Film bemutatója

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.

Angyalbőrben

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Megnyíló életek

  • Rádai Andrea

Az előadás legnagyobb részében a holokauszt-túlélő 97 éves Katona Éva, Göndör László nagymamája testetlen hangként jelenik meg, mintha ott lebegne a lelke felettünk. Ezt az érzést érdekes módon elsősorban nem a mulandóság melankóliája táplálja, hanem az előttünk megnyíló életek gazdagsága miatt érzett öröm.

Kinek a kultúrája?

Öt és fél év működés után megszűnik a Dunszt.sk szlovákiai magyar kulturális portál. A főszerkesztő kifáradásról és strukturális nehézségekről beszél, de politikai és társadalmi kérdések is felsejlenek a háttérben.

Ők így csinálják

  • A szerk.

PTSD – csúnya betegség, az van nekik, szegény Fidesznek, poszttraumás stressz szindrómájuk, immár vagy negyedszázada.

Magyarország farhátra megy

  • A szerk.

A Farhát-kormány legújabb népélet-javító intézkedését rögzítő 06/2022. (01.14.) sz. korm. rend. szövege, s ez mindenképpen a dicsőségére válik, precízen kitér arra, hogy az a kereskedő, aki a rendelet valamely utasítását megszegi, milyen szankciókkal sújtható.

Kiáll-e?

  • A szerk.

Az előválasztás utáni kínos bénultságot levetkőzve mintha a feltámadás jeleit mutatná az ellenzék kampánya.

„Nagyon nagy vita”

Orbán Viktor január 14-i, idei első rádióinterjújának utolsó témája a „gyermekvédelmi népszavazás” volt. Az interjúban a pedofília először kontrasztként jelent meg: „van az a jelenség, hogy a gyerekeink ki vannak téve szexuális ragadozóknak” – mondta a miniszterelnök. Majd pedig a szexuális kisebbségekkel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „most egy másik jelenségről beszélünk, aztán hogy ez elvezet-e a pedofíliához vagy nem, erről van egy nagyon nagy vita, de ezt én most nem tartom fontosnak”.

A szelíd forradalom

A múlt év végére az Alaptörvény lecserélése az egyesült ellenzék egyik legfontosabb, de mindenképpen a legjelképesebb választási ígéretévé lépett elő. A kezdeti kérdést – lehetséges-e egyáltalán egyszerű többséggel alkotmányozni? – felváltotta az annak mikéntjéről folyó nyilvános eszmecsere.