A Matávnak persze szíve joga azt nem támogatni, akit nem akar; bizonyára meg fogja találni a maga terepét, csak körül kell nézni. Majd meglátjuk, részemről ennyi, engem már nem hoz különösebben lázba a marketing. Másfelől meg egy olyan szabadtéri fesztivál, amely ronda, hideg nyirokban is fél házat vonz, magáért beszél.
Más kérdés, hogy a két keddi koncert kevesebbet tartogatott, mint amire számítani lehetett. A Fanfare Ciocarlia járt már ugyan itt tavaly, de akkor nem fújhatták ki magukat: a megcsúszott program és a szigorúan vett zárás közé csak negyven perc szorult. Így került sor e repetára, s eddig rendben is van, csak. Ezt a moldovai rezesbandát három évvel ezelőtt fedezte fel egy német ügynökség, azóta kijött két albuma, és tökre befutott. Benne csudajó muzsikusok: ahogy ők darálják a kötelező román és balkáni repertoárt, az több, mint tempó, az maga a pacsirta. Meg volt kajálva tollastul-bőröstül, csak csendben jegyezzük meg, hogy jóval, hogy még ennél is elragadóbbnak bizonyult tavaly. Tiszta sor, a mindennapos fellépésekből adódó rutin megtépázhatja egy produkció lelkét, ugyan szimplán is belefér, hogy ne jöjjön össze újra és újra ugyanazon a hőfokon.
A Brave Old Worldöt megint csak jól ismerjük: többször megfordult már az Almássy téren és a PeCsában. Ez a klezmer szupergroup az utóbbi négy-öt évben jócskán elrugaszkodott a tradicionális jiddis menyegzőtől azon külön bejáratú, kifinomult kamarazene felé, amelyet utolsó lemezén "új zsidó zeneként" jelez. Amit Piazzolla tett a tangóval, azt követte el a Brave Old World a klezmerrel, és ez idáig tényleg klassz, csak az a gond, hogy ez az intim mélység nem nagyon konveniál egy szabadtéri fesztiválon - kivált rézfúvósok után, szemerkélő esőben.
Másnap nem kellett áznunk, a fél házból telt lett, és teljesen összeszedték magukat a koncertek is. Cakompakk az egész felsztiválból a Romano Kokalót élveztem a legjobban. Ezt a társaságot Balogh Kálmán hozta össze úgy két éve, azzal a szándékkal, hogy a különféle európai énekes és instrumentális cigányzenei stílusokat közös nevezőre vonja. Tavalyi, Gipsy Colours című lemezükön a Romanyi Rotából Balogh Ferenc és Nagy István, a Gipsy Cimbalom Bandből pedig Balogh Kálmán, Budai Sándor, Berki Károly és Novák Csaba állt fel, de csak a koncepció jött át, hiányzott az a felszabadultság, érzelmi telítettség és humor, ami most a koncertjüket rendkívülivé tette. Időközben kétszeresére bővült a zenekar: egy az egyben egymás mellett a Romanyi Rota és a Cimbalom Band, bizonyára több az otthonosság, a biztonság így... nem tudom. De az egészen biztos: a világon bárhol szenzációképes Balogh Kálmánék attrakciója.
A fesztivál fénypontja, a havannai !Cubanismo! majdnem elfeledtette, hogy nem az Atlanti-óceán, hanem a Feneketlen-tó partján ülünk. A trombitás Jesús Alema–y tizenöt éves volt, amikor az egyik vezető kubai együttes, a Sierra Maestra tagja lett, majd tizenhárom év múltán szólókarrierbe kezdett - Angliában. Kérdeztem, volt-e politikai indítéka a távozásának, de hevesen nemelt, londoni házasságára hivatkozva. Így lehetett biztosan, nem is feszegettem, hiszen új csapata, a !Cubanismo! - a Sierra Maestrához hasonlóképp - egyelőre a kiváltságosok közül való: járhatja a világot, jöhetnek lemezei. Jesús azt a salsát játssza, amelyben a kubai népzene hatása erősebb, mint a dzsesszé, s erre még rápakolt egy lapáttal. Míg a lemezeken a trombita "énekel", ezúttal vele tartott egy veterán énekes - puritánabbá és populárisabbá téve a számokat. Ez a popularitás alkalmasint a showbusiness bevett gesztusaival párosult, szóval inkább professzionális tánczenei szolgáltatásról, mintsem mélyreható érintésekről esett szó. Persze semmi baj. A járatok, a sorok közt táncolók talpalatnyi karneválja már-már engem is beszippantott, igazán bosszantó, hogy az Atlanti-óceán előtt ott volt az a "majdnem".
Hát így. Majd legközelebb - mondanám, de a fentiekre való tekintettel ez most nem hangzana illendően.
Marton László Távolodó
WOMUFE, július 11-12.
