Múlt csütörtökön mutatták be az Art+ moziban, de immár online is elérhető a Kockás forradalom című dokumentumfilm. Kresalek Dávid és Soponyai Dóra rendezők az introblog.hu weboldalon követték végig az elmúlt hónapok pedagógus-megmozdulásait – videóik nyersanyagából és a szereplőkkel készített interjúkból állt össze a közel egyórás anyag.
Bár a film többé-kevésbé kronologikus sorrendben tárgyalja a történéseket, az alkotók nem az eseménytörténetre fókuszálnak. A kormány (sőt általában a politika) lépéseiről, reakcióiról kizárólag a tanárok elbeszéléseiből értesülünk – a film meg sem kísérli megszólaltatni vagy akár csak bemutatni az „ellenoldalt”. Még furcsább, hogy a pedagógusok „hivatalos” képviselői, a nemzeti pedagógus kar és a szakszervezetek sem jutnak szóhoz.
Vagyis a tüntetések politikai kontextusát, a szakszervezetek, a Tanítanék Mozgalom és az elégedetlenkedő iskolák nehezen körvonalazható masszája közötti dinamikát nem ebből a filmből fogjuk megérteni. Maradnak a demonstrációk, a nyilvános beszédek, és mindenekelőtt az interjúk.
A Kockás forradalom nagy erénye, hogy az ismert arcok (a Pilz Olivér, Pukli István, Törley Katalin trió) mellett a mozgalom kevésbé látható szárnyából is megmutat valamit: megismerkedhetünk a petíciós honlapot kezelő informatikussal és pedagógus feleségével, a szülői összefogás vagy a Független Diákparlament egy-egy képviselőjével.
A szereplők ráadásul érezhetően jobban megnyílnak Kresalek és Soponyai előtt, mint szimpla médiaszerepléseik alkalmával. Így annak ellenére kapunk néhány kulisszatitkot, hogy a kamerák valójában nem a kulisszák mögé tekintenek, csak a mozgalmat alakító embereket veszik közelebbről szemügyre. Kiderül például, hogy amikor a március 15-i tüntetés előtt Pukli István Kálmán Olgánál bejelentette, hogy valami nagy dologra készülnek, még fogalma sem volt róla, hogy polgári engedetlenséget fognak hirdetni. De megtudhatjuk azt is, hogy készült az elhíresült TV2-s lejárató anyag, vagy hogy mennyire alulbecsülték a Tanítanék Mozgalom arcai a folytonos médiafigyelemmel járó felhajtást.
Kedvenc jeleneteim mégis az egyszeri demonstrálókhoz kötődnek. A Kossuth téri tüntetőhöz, aki spontán előad egy verset a tanszabadságról, az apukához, aki a „ne vidd suliba a gyereket” kampány keretében inkább az AKG alternatív programjait látogatja meg kislányával. Ezek a képsorok emlékeztetnek rá, hogy nem mindig annak van igaza, aki a rövid távú politikai meccs győztesének látszik. És reményt adnak, hogy még ha a tanártüntetéseket erős túlzás is forradalomnak nevezni, talán tényleg elindult valami.
Az alkotók a továbbiakban is ott lesznek minden fontosabb eseményen, ha lesz elég anyag, újabb filmet is terveznek.
Folytatás június 11-én.
