Akadnak nyomasztó napjai a hétnek, amikor épp sehol a világban nem készül film Frankensteinről, ám szerencsére kevés ilyen akad, mert ha valakinek épp nincs jobb dolga, valahogy mindig Frankenstein bújik elő a cilinderből. Most épp az angolok vették elő a megszállott tudóst és púpos kis segédjét, és tették ezt abból a józan megfontolásból, hogy ha Sherlock Holmes akkora siker, amekkora, talán Frankensteint is érdemes újra életre galvanizálni. Persze nem úgy, ahogy a két-három nappal korábbi változatban holmi hozzá nem értők tették, nem, dehogy: mi, kérem, angolok vagyunk, mi okosan és szépen, az utókor értő kikacsintásával, kellő választékossággal, kifogástalan viktoriánus városképekkel megyünk neki a történetnek, nem csak úgy tessék-lássék módra, mint más, a sztoriban csak az alantas horrort látó filmes brigádok. Nemes célkitűzés, mely a gyakorlatban annyit jelent, hogy egyszer felbukkan Charles Dance, hogy a maga utánozhatatlanul felsőbbrendű módján lekeverjen egy atyai pofont a Frankensteint alakító James McAvoynak. Ebben ki is merül az a bizonyos, angolos minőség, és maradnak a szép díszletek között futkosó fiatalok. Ha épp nem futkosnak, hozott anyagból játszadoznak: az őrült tudósok legfőbb ismertetőjegyét, a mániákus szemforgatást McAvoy a Mocsokból mentette át, jóságos arcát pedig az X-Menekből, míg az Igort adó Daniel Radcliffe úgy tesz, mintha még mindig A kriplit játszaná a West Enden. Felvonul egyébként mindenki, akinek volt egy szabad napja a tévéiparban: unaloműzőként lehet találgatni, kit miben láthattunk utoljára.
Forgalmazza a Bontonfilm
