DVD

Kiégés

  • - kg -
  • 2016. június 5.

Film

Olyan ez, mintha Philip Roth találta volna ki: midőn az idős színész válságba kerül, mert mesterségbeli tudása cserbenhagyta, kipp-kopp, ki kopog ajtaján? Csinos, fiatal rajongó kopogtat, aki leszbikus létére is igen odaadón veti magát az életkedvét visszanyerő bácsi karjaiba. A jó hír az, hogy ezt az egészet valóban Philip Roth, a piszkos fantáziájú bácsik legnagyobb ismerője találta ki, a rossz meg az, hogy Kiégés című kisregénye, melyben az izgalmas kopogtatás megtörténik, az életmű középmezőnyébe is csak protekcióval fér be. A regényből készült filmben Greta Gerwig kopogtat és Al Pacino nyit ajtót – ígéretes felállás, noha mire idáig jutunk, Pacino tükörbe mormogott Shakes­peare-monológja sok kétséget nem hagy afelől, hogy műfajilag a nagy időskori Pacino-mormogások, a minden mást (sztorit, szereplőket) háttérbe szorító egotripek egy újabb példányával állunk szemben. Maga Roth sem bajlódott sokat a figurák hihetőségéért, a vén színész és a leszbikus leányzó kapcsolata papíron sem tűnt valami meggyőzőnek, itt sem tűnik annak. A film ennyiben hű maradt a könyvhöz, másban kicsit rontott rajta, noha a szándék – öniróniát a művelt közönségnek! – méltánylandó. Aki kitalálta (Pacino), hogy a hajdani nagy színészt egy hajdani nagy színész alakítsa, jó helyen kapizsgált, aki viszont eljátszotta (Pacino), a helyzetből fakadó irónia helyett egy Shakespeare-idézetekkel tarkított, színészi mesterkurzusban volt érdekelt. A legnagyobb hibát mégis az vétette, aki szókimondó szex (könyv) helyett villanyvasút-építésre (film) kárhoztatta szegény szereplőket.

Forgalmazza az ADS Service

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.