Olyan ez, mintha Philip Roth találta volna ki: midőn az idős színész válságba kerül, mert mesterségbeli tudása cserbenhagyta, kipp-kopp, ki kopog ajtaján? Csinos, fiatal rajongó kopogtat, aki leszbikus létére is igen odaadón veti magát az életkedvét visszanyerő bácsi karjaiba. A jó hír az, hogy ezt az egészet valóban Philip Roth, a piszkos fantáziájú bácsik legnagyobb ismerője találta ki, a rossz meg az, hogy Kiégés című kisregénye, melyben az izgalmas kopogtatás megtörténik, az életmű középmezőnyébe is csak protekcióval fér be. A regényből készült filmben Greta Gerwig kopogtat és Al Pacino nyit ajtót – ígéretes felállás, noha mire idáig jutunk, Pacino tükörbe mormogott Shakespeare-monológja sok kétséget nem hagy afelől, hogy műfajilag a nagy időskori Pacino-mormogások, a minden mást (sztorit, szereplőket) háttérbe szorító egotripek egy újabb példányával állunk szemben. Maga Roth sem bajlódott sokat a figurák hihetőségéért, a vén színész és a leszbikus leányzó kapcsolata papíron sem tűnt valami meggyőzőnek, itt sem tűnik annak. A film ennyiben hű maradt a könyvhöz, másban kicsit rontott rajta, noha a szándék – öniróniát a művelt közönségnek! – méltánylandó. Aki kitalálta (Pacino), hogy a hajdani nagy színészt egy hajdani nagy színész alakítsa, jó helyen kapizsgált, aki viszont eljátszotta (Pacino), a helyzetből fakadó irónia helyett egy Shakespeare-idézetekkel tarkított, színészi mesterkurzusban volt érdekelt. A legnagyobb hibát mégis az vétette, aki szókimondó szex (könyv) helyett villanyvasút-építésre (film) kárhoztatta szegény szereplőket.
Forgalmazza az ADS Service
