A Pannónia Filmstúdió fázisrajzolójaként kezdte, de saját animációs stúdióra vágyott. 1975-ben elhagyta az országot, előbb Ausztriában, Svédországban, majd Amerikában próbált szerencsét. Világhírűvé a Simpson család tette. Első élő szereplős nagyjátékfilmje, a Híd Terabithia földjére már megy a hazai mozikban.
*
Magyar Narancs: Minek a hatására mozdult az animáció felé?
Csupó Gábor: Már az iskolában is karikatúrákkal szórakoztattuk egymást, de úgy éreztem, az igazi mágia az, ha egy rajz megelevenedik. A zágrábi animációkon nőttem fel, szerettem a National Film Board of Canada munkáit, és az itthoni kollégáim is sok olyan grafikailag gazdag, izgalmas rövidfilmet csináltak, amik nagyon inspiráltak - Jankovics Marcell Sisyphusa, Szoboszlai Péter festői animációi, Rófusz Ferenctől A légy, a Rondino Szórády Csabától mind meghatározó élményem.
MN: Messziről jött emberként hogyan vélekedett a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai rajzfilmjeiről?
CSG: A nyolcvanas évek elején érkeztem Los Angelesbe, s leszerződtem a Hanna és Barberához. Gazdag szemléletű világból jöttem, meg is döbbentett, hogy Amerikának lényegében nincs animációs stílusa. Semmiféle művészeti ambíciót nem érzékeltem, mindenki futószalagon gyártotta a Disney-utánzatokat. Jönnie kellett egy vizuális forradalomnak. Későbbi első feleségemmel, akkori barátnőmmel, Arlene Klaskyval, akivel a Klasky&Csupó céget is alapítottuk, elhatároztuk, hogy valami újat kell csinálnunk. Szerencsénk is volt, mert amikor színre léptünk, nagyon hiányzott már valami friss és más a közönségnek. A Simpson családdal robbantunk be, ami eredetileg egy tévéműsor másfél perces betétje volt. Rájöttünk, mennyire fontos, hogy az alkotás során milyen anyagot dolgozunk fel - lehet a világ legjobb szinkronszínészeivel dolgozni, ha a filmnek nincs mondanivalója, senkit nem érdekel. Elkezdtünk igazán jó írókat foglalkoztatni, olyanokat, akik nem azért mentek el egy animációs stúdióhoz, mert máshol nem kaptak állást. Háromszor-négyszer annyiba kerültek ugyan, de éreztük, hogy az animáció is megérdemli őket. A nézőknek pedig megtetszett, hogy minden egészen más, mint amihez eddig hozzászoktak, hogy sárga figurákat néznek kék hajjal. Irkáltak is a csatornának, hogy csak e miatt a másfél perc miatt nézik az adást, így kaptuk a megrendelést az első félórás verziókra.
MN: Van létjogosultsága még a régi iskolának a háromdimenziós, számítógépekkel tervezett animációk korában?
CSG: Mindennek van létjogosultsága - ahhoz, hogy az ember tovább tudjon lépni, képezni tudja magát, meg kell tanulnia az alapokat. Picasso sem úgy kezdte, hogy fröcskölt és absztrakt képeket festett, először megtanulta, hogyan kell tradicionálisan rajzolni. Ez visszafelé nem működik. A kétdimenziós animációnak akkor is van helye a piacon, ha a háromdimenziós animációk jelenleg sokkal népszerűbbek. A számítógépes technológia sosem fogja átvenni az ember szerepét - a komputerekre úgy kell tekinteni, mint segédeszközökre, nem pedig mint a riválisainkra. Minden azon áll vagy bukik, hogy egy film hogyan van megrendezve és kitalálva. Egy gyufaanimáció is lehet telitalálat - a South Park sem az a kimondottan szofisztikált alkotás, mégis eljutott az emberekhez és sikert aratott.
MN: Mi kell a megújuláshoz?
CSG: Ha ezt tudnám, máris megújulnék. Magától bontakozik ki, mindig lesznek új, fiatal tehetségek, akik előállnak valami mással. A hoszszúfilmeknél szerintem mindig is az lesz a legfontosabb, hogy miről szólnak. Persze jó, ha a színskála szép, de fontosabb szerintem a jó karakter és a jó sztori. Másodlagos, hogy egy animáció hogyan néz ki.
MN: Nem okozott gondot a Híd Terabithia földjére megrendezésekor, hogy a játékfilmek területén nem volt semmiféle tapasztalata?
CSG: Hollywoodban végre rájöttek, hogy aki tud animációt csinálni, az képes egy élő szereplős nagyjátékfilmet is megrendezni. Az élő szereplős film lényegében ugyanaz, mint az animáció, csak nem rajzfilmfigurákról, hanem élő emberekről szól. Tim Burton volt a legelső, aki az animáció világából indult, és sikeres lett a nagyjátékfilmek területén is, de Terry Gilliam is animátorként kezdte. A ritmust, a lüktetést, a lineáris történetvezetést az animációkon keresztül is el lehet sajátítani. Már évtizedek óta terveztem, hogy egy élő szereplős filmet forgatok, csak a lehetőségre és a megfelelő forgatókönyvre vártam. Sokáig az animációt másodrendű műfajnak tekintették, annak ellenére, hogy szerintem nagyon komoly, komplex zsáner. Hollywoodban mégis sokan úgy gondolják, hogy ezt sokkal könnyebb megcsinálni, mint egy nagyjátékfilmet, merthogy firkálgatni akárki tud. Manapság már nagyobb a műfaj tisztelete, mint amikor én kikerültem - a világ tíz legsikeresebb hosszúfilmjének több mint a fele animációs film. Szerintem egyébként egy élő szereplős filmet majdhogynem könnyebb összehozni, mint egy jó animációs hosszúfilmet.
MN: Milyen értelemben?
CSG: Minden értelemben. Hamarabb lát az ember mindent, sokkal rugalmasabb az alkotás folyamata - a filmforgatásnál mozgathatod a kamerát, később a vágóasztalon adhatsz neki más ritmust, ha a forgatás alatt nem jött össze. Ilyen nincs az animációban, ott mindent pontosan előre ki kell találni, lényegében azt kell legyártanod, ami a forgatókönyvben van.
MN: Milyen főbb tendenciák uralják ma az animáció világát?
CSG: Büszke vagyok arra, hogy egyike voltam azoknak, akik kitárták a kaput, hogy a Klasky& Csupó munkái alapján beindulhatott a "felnőttrajzfilm". Azt hiszem, ezek nyomán lett sikeres a Beaves and Butthead vagy a South Park, a Pixar munkái, vagy a rendező, Brad Bird (A hihetetlen család, Szuper haver - a szerk.). Egy jó darabig, olyan tíz éven keresztül másolták is a stílusunkat. Ma is gyakran előfordul, hogy rákérdezek a munkatársaimtól: ezt most akkor mi csináltuk? Manapság már megnyílt a piac, annyiféle stílus van, hogy igazán elégedettek lehetünk. A Disney még mindig meghatározó tényező, de ne felejtsük el a japán animéket sem. Ez a sokféleség szerintem egyáltalán nem baj. Minél többen vagyunk, annál nagyobb a verseny, hajtunk, hogy jobbak legyünk. A Klasky&Csupó pl. azért alkalmaz annyi külföldi animátort, hogy más legyen, mint a többiek - igyekszünk ötvözni a nemzetközi ízlést a munkáinkban. Kicsit európaibb módon fogalmazzuk meg a dolgainkat a Disney infantilisabb világához képest, felnőttként kezeljük a nézőt. A közönséget soha nem szabad lenézni, ha gyerek, ha felnőtt. És azt sem árt észben tartani, amit George Cukor írt ki az öltözője ajtajára: "Nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned."
Hungler Tímea
Híd Terabithia földjére
A mozik elképesztő tempóban köpködik a méregdrága családi mulattatós darabokat. A kedvelhető Harry Potter generálta, futószalagon gyártható mesék igazi reneszánszukat élik: alig győzedelmeskedtek a fiatalok a Narnia Krónikái - az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című eposzban, az év végén rögtön berepült az Eragon ifjú sárkánylovasa, és a nyomában máris ott loholnak folytatásaik és hasonló kaliberű sorstársaik. S Terabithia bizony Narnia tájain fekszik. A Csupó Gábor, Amerikába elszármazott hazánkfia rendezésében készült össznépi szórakozás ugyanakkor minden, csak nem fantasy. A megígért trollra és egyéb lényekre, no meg a másodosztálybeli effektekre majdhogynem a film végéig kell várni. A fantasy gúnya csak közönségcsalogató reklámfogás - annak persze működik, hiszen a statisztikák alapján a mű második a tengerentúli nézettségi listán. Ha a matéria drámai olvasatát nézzük, Csupó némileg megkésett első rendezése komor okítás a felnőtté cseperedés megpróbáltatásokkal spékelt, happy endinget nélkülöző kálváriájáról. A srácok a fejüket rázzák értetlenül, a nagyi a könnyeit törölgeti.
Forgalmazza az SPI International
