Film

First They Killed My Father

  • Gera Márton
  • 2018. február 20.

Film

Megint nemes gesztus, amit Angelina Jolie csinál, ám nemes gesztusból még soha nem született jó film. Pedig az igyekezet most is megvan: az egykor Lara Croftként Kambodzsában kincset kereső Jolie átállt a kamera másik oldalára, s a nem éppen dicső időszakról mesél, amikor a Pol Pot-rezsim tartotta rettegésben Kambodzsa polgárait. Ismét lehet tehát emelgetni kalapunkat, hogy lám, egy érzékeny rendező, aki nem csupán fegyverropogással és jól megkoreografált akciókkal akar minket meggyőzni, hanem bátran tépi fel a múlt sebeit, s olyan dolgokat mutat be, amelyektől menten magunkba nézünk.

Sajnos mindez csak elméleti szinten jelenik meg, mert a First They Killed My Father egyszerűen nem elég jó film. Vannak benne elnyújtott, nagy és szomorú nézésekkel teli jelenetek, meg nagy és szomorú pillanatok, amelyekben a kislány ránéz az apjára, akit éppen elhurcolnak a fegyveresek, és már tudjuk, hogy mi fog történni. Látjuk ugyan a kitelepítéseket, s azt is, ahogy felnyomják egymást az emberek, beárulják a barátot, aki külföldi gyógyszert adott a gyereküknek, s még ezer szörnyűség. Csak hát nehéz átélni mindezt, ha annyi szirup dől a nyakunkba (visszaemlékezés a boldog békeidőkre, álom egy szebb világról, szaladgálás a réten), amennyi még az Angelina Jolie és Brad Pitt házasságának legszebb pillanataira sem jutott. Giccsnél pedig csak unalomból akad több, így a rendezői jó szándék megsüvegelését sok-sok ásítás követi.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.