Film

First They Killed My Father

  • Gera Márton
  • 2018. február 20.

Film

Megint nemes gesztus, amit Angelina Jolie csinál, ám nemes gesztusból még soha nem született jó film. Pedig az igyekezet most is megvan: az egykor Lara Croftként Kambodzsában kincset kereső Jolie átállt a kamera másik oldalára, s a nem éppen dicső időszakról mesél, amikor a Pol Pot-rezsim tartotta rettegésben Kambodzsa polgárait. Ismét lehet tehát emelgetni kalapunkat, hogy lám, egy érzékeny rendező, aki nem csupán fegyverropogással és jól megkoreografált akciókkal akar minket meggyőzni, hanem bátran tépi fel a múlt sebeit, s olyan dolgokat mutat be, amelyektől menten magunkba nézünk.

Sajnos mindez csak elméleti szinten jelenik meg, mert a First They Killed My Father egyszerűen nem elég jó film. Vannak benne elnyújtott, nagy és szomorú nézésekkel teli jelenetek, meg nagy és szomorú pillanatok, amelyekben a kislány ránéz az apjára, akit éppen elhurcolnak a fegyveresek, és már tudjuk, hogy mi fog történni. Látjuk ugyan a kitelepítéseket, s azt is, ahogy felnyomják egymást az emberek, beárulják a barátot, aki külföldi gyógyszert adott a gyereküknek, s még ezer szörnyűség. Csak hát nehéz átélni mindezt, ha annyi szirup dől a nyakunkba (visszaemlékezés a boldog békeidőkre, álom egy szebb világról, szaladgálás a réten), amennyi még az Angelina Jolie és Brad Pitt házasságának legszebb pillanataira sem jutott. Giccsnél pedig csak unalomból akad több, így a rendezői jó szándék megsüvegelését sok-sok ásítás követi.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

A lélekkufárok

„Felkérjük Kuminetz Gézát (rektor atya – a szerk.), hogy tartsa fenn a dékán fegyelmi döntését, és szükség esetén követelje meg azon oktatók önkéntes távozását, akik tartósan aláássák az intézmény keresztény identitását” – áll a CitizenGO nevezetű „ultrakonzervatív” (lefordítva: bigott) lobbiszervezet hazai lerakatának augusztus 28-án kelt, Megvédjük a keresztény oktatás szabadságát a Pázmányon! című petíciójában.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”